Megesik, hogy a forgatókönyvíró egy durva LSD party után úgy dönt, hogy megvalósítja azt az őrült ötletet, ami régóta megfogant már a fejében.. Nos, azt kell hogy mondjam, Brie Larson első önálló rendezése, a Csillogó Álmom (Unicorn Store) pont ilyen őrült projekt.

Adott egy meg nem értett, magának való művészlélek, Kit, akit kivágnak a művészeti iskolából. Jobb híján hazaköltözik a szüleihez, irodai munkát vállal kényszerből egy reklámügynökségnél, egy porszívó-kampányt kell kidolgoznia főnökének, Gary-nek.

Egy nap Kit kap egy díszes meghívót, amely egy rejtélyes boltba invitálja őt. Mint kiderül, lehetősége van szerezni egy mitikus lényt, egy unikornist, viszont a csodás egyszarvú beszerzése számos feltételhez kötött.

A story eléggé elrugaszkodott a valóságtól, ami nem is baj, hiszen Kit színes, harsány, kissé gyerekes karaktere és a szürke irodai környezet remek kontrasztjai egymásnak.

Larson A szoba után ismét remekel, hitelesen, meggyőzően alakítja a magának való, csak és kizárólag önmagával foglalkozó, sokszor önző, egomán művész karakterét, kár, hogy sokszor inkább idegennek hatot, mintsem szerethetőnek, még ha a problémáival tudtam is azonosulni. 

Sajnos hozzá képest a mellékszereplők totál érdektelen töltelékek, a filmbeli jelenlétük totál felesleges és idegesítő, ahogy a film humora is inkább fárasztó, mintsem vicces.

Na jó, talán még Virgil karaktere volt az, aki hozzá tudott tenni valamit a cselekményhez, plusz Mamoudou Athie jelenléte a vásznon igencsak meggyőző volt, egyszerre tudott vicces és a megfelelő pillanatban komoly lenni, bízom benne, hogy a jövőben több szerepet kap majd az úriember. Szerintem a látottak alapján megérdemelné..

A párbeszédek terén sajnos kiütköztek a forgatókönyv hiányosságai, sokszor egyenesen fizikai fájdalmat okoztak, annyira semmilyenek és felejthetőek a dialógusok.

Apropó, fizikai fájdalom, külön kiemelném, hogy amit műveltek szegény Samuel L. Jackson karakterével a készítők, arra nincsenek emberi szavak. Egyszerűen annyira túltolta a ripacskodást, hogy azt fájdalmas volt még nézni is. 

Viszont a film üzenete ezzel szemben egész jól lett reprezentálva. Az unikornis az elvesztett gyerekkori álom, az elveszett gyerekkor, az elérhetetlen, mégis titkon vágyott cél és közben pedig a felnőtté válás szimbóluma is egyben.

Abszurdnak tűnhet, de pont ez a nem éppen hétköznapi ábrázolása a felnőttkori problémáknak volt rám a leginkább hatással. Elvégre nekem is megvan a saját unikornisom, amit jó mélyre eltemettem már magamban..

A film egyrészt reflektál a gyerekkor felhőtlen boldogságára, szembeállítva a felnőttlét szürke, lélekölő közegével, miközben rávilágít a mai generációnk végleges megrekedtségére és kiábrándultságára a főhős rózsaszín szemüvegén keresztül..

Kár, hogy a végén a szokásos "a megoldás te magad vagy.." lózungot lövi el a film és nem foglalkozik mélyebben a témával.. Sajnálatos, mert egy érdekes és igencsak aktuális problémakört boncolgatnak a készítők, a harsány mondanivaló viszont pont a legvégére laposodik el, így pedig a katarzis is elmarad.

Nem emiatt a film miatt fogunk emlékezni Brie Larson filmes munkásságára, az egyszer biztos.

Hiába próbálja meg a legtöbbet kihozni magából, ha közben az ostoba párbeszédek és a dilettáns mellékszereplők megölik a film gondosan felépített üzenetét.

Ékes példája annak, hogy sokszor hiába van egy elsőre jónak tűnő ötleted, amit világgá kürtölsz teli torokból, ha eközben a körülötted lévő emberek a fejüket vakarják, mert nem értik, hogy mégis mit akartál ezzel prezentálni. Így születnek a meg nem értett művészek, hölgyeim és uraim..

Minden hibája ellenére viszont egy esélyt megérdemel Larson alkotása, egyszer mindenképpen érdemes megnézni, elvégre mindenkiben ott a szunnyadó gyermek, mindenkinek megvan a maga unikornisa, még ha a mindennapok taposómalmában el is feledkezett róla.