A Hollywoodi filmgyártás bevett szokása lett az utóbbi időben, hogy bizonyos, nagy népszerűségnek örvendő filmes franchise-okat megpróbálnak női szereplőkkel újraalkotni. Aki emlékszik még a 2016-os női Szellemirtók zajos „sikerére”, az tudhatja, hogy ez nem mindig eredményezett osztatlan sikert a közönség sorai között.

Jelen cikkünk alanya, a Lőpor Turmix esetében eléggé egyértelmű már elsőre is az alany, Navot Papushado rendező a 2014-es John Wick-et szerette volna vászonra vinni, ezúttal női karakterekkel.

A végeredmény? Maradjunk annyiban, hogy olyan lett, mint amikor a részeg haverod a buli hevében összeönt egyetlen egy mixbe minden létező piát az asztalról. Egyszer meg lehet inni, de hosszútávon nem biztos, hogy élnék vele.

A történet, Keanu Reeves kutyás kalandjához hasonlóan nem igazán akarja megváltani a világot.

A film egy visszaemlékezéssel indít: Sam (Karen Gillan) mindössze 12 éves volt, amikor profi bérgyilkos édesanyja, Scarlet (Lena Headey) kénytelen volt egy balul elsüt akció után elhagyni őt. Samet a muter cége, a Szervezet neveli fel és képzi ki profi emberölőnek, majd ugrunk egyet az időben.

15 évvel később Sam bérgyilkosként dolgozik a HR-es Nathannek, aki egy új melót ad a lánynak: meg kell ölnie egy férfit, aki pénzt lopott a cégtől, és vissza kell hoznia azt.

A meló viszont egy kicsit komplikálttá válik, amikor is feltűnik a célpont lánya, a 8 éves Emily (Chloe Coleman) is, akit csak úgy tud megvédeni főhősnőnk, ha szembenéz saját munkáltatóival. A dolgok idővel még jobban elszaródnak, miután kiderül, hogy Sam az egyik korábbi melója során Jim McAlister, egy maffiafőnök fiát tette el láb alól.

Szemet szemért, tartja a mondás, igaz, esetünkben Sam-ért cserébe a nagyfőnök hajlandó szemet húnyni fia elvesztése felett.

Az egyszemélyes vendetta közben természetesen nem marad magára hősnőnk, feltűnik a rejtélyes körülmények között eltűnt anyja, illetve a „fegyverbuzi” női könyvklub helyi erői, a Könyvtárosok (Angela Bassett, Michelle Yeoh és Carla Gugino) is a segítségére sietnek.

Story tekintetében a készítők nem igazán próbálták megerőltetni magukat, próbál a film egyfajta női John Wick-ként tetszelegni, több kevesebb sikerrel. Inkább egyfajta műfajparódia szeretett volna lenni a maga nemében, csak sajnos a humora vagy egyáltalán nem működik, vagy fájóan középszar.

Amikor meg próbál komoly lenni, az meg felér egy tökönszúrással, lévén a karakterek totál érdektelen papírmasé figurák, a központi konfliktus ("jaj bérgyilkos az anyám, itt hagyott magamra gyerekként árván...") annyira sekélyes, mint egy átlag török szappanopera kedd este a Duna TV-n.

A központi mondanivaló ezzel szemben még valamennyire érthető is : Sam számára Emily a visszaút a békés civil élethez, az elveszett gyerekkorának a szimbóluma, a megváltás, amivel törlesztheti a múltban elkövetett hibáit.

Az utolsó meló, amibe érdemes belehalni. Gonosz leszek, a forgatókönyvírók tuti beledöglöttek a végére, mert hiába van felépítve az üzenet a maga esetlen módján, ha közben a papírvékonyságú karakterek semmilyen érzelmi reakciót nem tudtak kiváltani belőlem.

A készítők szorgalmas kisdiákként lemásoltak mindent, amit Neo-tol és a bandájától láttak. (A látottak után lehet, hogy szeretném kérni azt a bizonyos kék pirulát, és boldog tudatlanságban tovább tengetni hátralévő napjaimat.)

Kár, hogy a feminista irányvonal lett erőltetve ahelyett, hogy valami egyéniséget, egyedi látásmódot kapott volna a film.. Ironikus módon, ami a maszkulin nagytestvérben működött, az itt is megállja a helyét.

Az akció szekvenciák kellően véresek, a harcok koreográfiájában legalább volt ötletelés. (A leszámolás a lerobbant gengszterekkel a rendelőben pl. egész kreatív és szórakoztató volt a maga módján..)

Kifejezetten tetszett, hogy itt nem fogták vissza magukat a készítők, Tarantino is megirigyelhetné azt a paradicsom / művér mennyiséget, amit itt elhasználtak két jelenet között.

Apropó látvány, néhány jelenet a szokásos szuperlassítással kimondottan badass lett, akárcsak a női főszereplőnk, aki Uma Thurman nyomdokaiba lépve irtja a gonosz férfiakat.

Néha még meg is tudott lepni a film némi önreflexióval, önazonossággal (vámpír ellen a jó öreg karót a szívbe jelenet), kár, hogy igazából nem tudta eldönteni, hogy akkor most véresen komolyan vegye magát, vagy nevessen önön sutaságán. Próbált egyszerre lenni mindkettő, véresen komoly és vicces is egyben, végül a két szék között, a padlón landolt.

A végeredmény az igazat megvallva nem lett vállalhatatlanul rossz, egy könnyed turmix shake lett, ami finomnak finom, könnyen fogyasztható, de egészen biztosan nem ez lesz a kedvenc italunk a közeljövőben.. Holnap meg még azt is elfelejtjük, hogy valaha ittunk ilyen nedűt.

Igazából akciófilmre, könnyed nyáresti kikapcsolódásra szomjazóknak egy próbát megérhet, sokat nem fognak vele veszíteni. A többieknek meg marad az annyiszor emlegetett John Wick, Kill Bill, vagy a szintén női bérgyilkossal operáló 2021-es netflixes akciófilm, a Kate.