A nosztalgia, a régi, megszokott dolgaink iránti pozitív érzelem alapvetően egy jó dolog. Mindenkinek megvannak azok a kedvenc filmjei, videójátékai, amikről kellemes emlékeket őriz magában. A nosztalgia igazából akkor kezd káros és önpusztító lenni, amikor képtelenek vagyunk elengedni a régi érzéseinket és csak egy helyben toporogva a rabjaivá válunk..

De miért is hoztam fel a nosztalgiát, mint témát? Az egyik legrégebbi filmfranchise, Csillagok háborúja (Star Wars) pont ebben a betegségben szenved. A teljes Folytatás trilógia nem szólt másról, mint hogy a régi, jól bevált receptet kicsit megkeverték és eladták nekünk újra.

Majd jött A Mandalóri, ami a klasszikus űrwestern érzetét hozta vissza, a kvázi "testvérsorozata", a The Book of Boba Fett pedig egy szimpla fanservice-parádévá silányította le az egész SW franchise-t.

Természetesen a Mickey egérnek ez nem volt elég, úgyhogy itt az Obi-Wan Kenobi sorozat, ami kedvenc jedi-tábornokunk nyugdíjas éveit meséli el A sithek bosszúja és az Egy új remény közötti időintervallumban.

Az igazat megvallva, sokat nem vártam a sorozattól, lévén olyan sok minden nem is történt A sithek bosszúja és az Egy új remény között.
Aztán persze kiderült, hogy Ben bácsi rögtönzött nyugdíjas évei mégsem teltek olyan békésen, mint ahogyan azt mi elképzeltük.

Kenobi ex-tábornok éppen a Tatuin bolygón, magányos száműzetésben próbálja meg meghúzni magát a 66-os parancs után, miközben távolról próbálja szemmel tartani a felcserepedő Luke Skywalker-t.

Az Erőtől már régóta elszakította magát, nehogy felfedezzék az inkvizítorok, miközben látomások és rémálmok gyötrik, képtelen ugyanis feldolgozni élete legnagyobb kudarcát, Anakin "elvesztését".

A múltjával viszont kénytelen szembenézni, amikor is kiderül, hogy a Skywalker testvérpár női tagját, Leia - t elrabolták, és csak ő mentheti meg a kislányt.

Igazából a story maga több sebből vérzik, tele van logikai bukfencekkel és következetlenségekkel, de nem is ez a legfőbb probléma. 

A párbeszédek súlytalanok, fájdalmasan semmilyenek, a mellékszereplők nagy része pedig totál érdektelen, ebből kifolyólag a személyes drámáik nem nagyon tudtak meghatni. Egyedül talán Kumail Nanjiani jedi-szélhámos karaktere, Haja volt a kivétel, aki a sorozat humorosabb egysorosait is szállította.

Őt viszont "sikeresen" ellenpontozta a fiatal Leia Organa, akihez fogható idegesítő karakter talán csak Jar Jar Binks volt a Csillagok háborúja történelmében.

Talán Reva karaktere, a jedi tanoncból lett sith inkvizítor volt az egyedüli, akinek voltak érthető motiváció és céljai, miközben kompetens karakterként minden helyzetben fel tudta találni magát. Az ő karakteríve pl. egész jól lett felépítve, kap egyfajta feloldozást, megváltást a végére.

Természetesen a címszereplőre fordították a készítők a legtöbb figyelmet, Ewan McGregor pedig szarkasztikus, megtört jedi-ként továbbra is brillírozik, látszik, hogy ez a szerep neki lett kitalálva.

A karakterfejlődése kifejezetten jól lett végigvezetve a 6 rész alatt, a kezdetben hitét vesztett, kétségek között gyötrődő, megtört ex-jedi végül visszatalál a saját útjára. 

A Hayden Christensen által megszemélyesített Sötét Nagyúr pedig fenyegetőbb és brutálisabb, mint valaha. Az Obi-Wan-al közös jelenetei jelentették számomra sorozat csúcspontját, a két karakter között csak úgy szikrázik a levegő. 

Tényleg elhiszed a sith nagyúrról, hogy itt volt ereje teljében, az első találkozás, amikor egy kézzel lerendezi egykori mesterét, sokkoló és emlékezetes a maga módján.

Sajnos a többi harcjelenetre ez már nem mondható el, köszönhetően a borzalmas vágásnak, talán még a Reva vs. Darth Vader összecsapás volt igazán emlékezetes, amikor is a Nagyúr pusztán az erejét használva prezentálta a fiatal sith-nek, hogy nem egy ligában játszanak.

A végső fénykardpárbaj pedig... Persze, tudod, hogyan is végződik, de mégis elképesztően látványos és badass, kár érte, hogy 5 rész kell hozzá, hogy a sorozat megtalálja a saját hangját.

Itt muszáj lesz spoilereznem a jobb érthetőség kedvéért, úgyhogy ha még nem láttad a sorozatot, ugord át ezt a részt!!

[!!!SPOILER TIME!!!]

Abban a pár percben ott van minden, ami a két karaktert összeköti: Obi-Wan keserűen realizálja magában, hogy nincs remény, Anakin végérvényesen meghalt. Mégsem tud rá lesújtani, nem tudja megölni a szörnyet, amit ő maga teremtett. Jobb megoldás híján a sorsára hagyja, akárcsak anno a Mustafaron.

Vader egykori mestere iránti gyűlöletében pedig ott van a keserűsége, a bűntudata, hogy pontosan tudja, mindenért ő a felelős. De nem tud ebbe beletörődni és nem tudja elengedni a múltját.

A végső harc viszont nem tudta feledtetni velem azt, hogy sokszor azt hittem, betanított csimpánzok dolgoznak a vágószobában és a látványtervezés részlegen, mert a vágások valami borzalmasak, sokszor a harcok pont emiatt elképesztően kaotikusak és átláthatatlanok, mintha valaki direkt rángatta volna össze-vissza a kamerát.

Valahogyan látvány terén sem sikerült maradandót alkotniuk a készítőknek, elképesztően sterilnek és semmilyennek tűnik a Kenobi képi világa, a kosztümök, jelmezek egészen olcsónak és gagyinak érződnek, az ember azt hiheti, hogy a büdzsé egy jelentős része Ben és Anakin gázsijára ment el. (Apropó, a CGI-al megfiatalított Hayden Christensen még egészen biztosan fel fog tűnni a rémálmaimban.)

Ugyanez elmondható a zenei frontról is. Konkrétan nem tudok felidézni egyetlen egy emlékezetes dallamot sem, pedig valljuk be őszintén, a Star Wars, mint zenei téma igencsak hálás alapanyag tud lenni. 

Összességében csodálom a készítők bátorságát, hogy be mertek egy ilyent vállalni, viszont a végeredmény elképesztően gyenge és felejthető lett, ami nélkülöz mindenféle koncepciót.

Számomra totálisan feleslegesnek érződik az egész sorozat, viszont múltidézésnek, nosztalgiázásnak egynek jó volt. Viszont akik valami egyediséget és új látásmódot várnak tőle, azoknak azt üzenném, hogy "Nem ezek azok a droidok, amiket keresnek.."