Dögölj meg, Marla Grayson!
Fontos vagy nekem filmkritika
Legyen az könyv, film, vagy akár videojáték, úgy gondolom, hogy egy antagonistát, "főgonoszt" megalkotni mindig is kihívást jelent a készítők számára.
Egyrészt világos, hihető motivációkkal, célokkal kell felszerelni őt, lehetőleg olyan tulajdonságokkal, amik miatt a néző, olvasó, játékos nagy valószínűséggel utálni fogja a karaktert. Az sem árt, ha valamilyen szinten tudunk vele azonosulni, meg tudjuk érteni az ő álláspontját, véleményét is, nemcsak a főhősét. Emellett az sem elhanyagolható szempont, ha sikerül őt komolyan venni, hiszen ha súlytalan, "röhejes" a gonosztevő koncepciója, az az egész film konfliktusát súlytalanná, komolytalanná teheti.
Az viszont véleményem szerint már régen rossz, amikor a főszereplőt kívánjuk a pokolba, és azért szorítunk, hogy az antagonista kerüljön ki végül győztesen a kettejük konfliktusából a végén. De miért is hoztam ezt fel?
Nos cikkünk alanya, a Fontos vagy nekem (I Care a Lot) pontosan ebben a csapdába esett : a főgonoszt egyetlen egy percig sem tudtam komolyan venni, inkább röhejesnek találtam az egész karakterét. Ezzel szemben a "főszereplőt" az első perctől kezdve szívből gyűlöltem. Ez az érzés természetesen a film végéig megmaradt bennem, na de ne is szaladjunk annyira elő, lássuk inkább először, hogy miről is szól konkrétan a film.
A dolog pikantériája az, hogy Marla hivatásos gondozóként, gyámként egy jól menő irodát üzemeltet, a szociális rendszer kiskapuit kihasználva egyedülálló, védtelen, idős nyugdíjasokat "hálóz" be, akik szerinte nem tudnak már magukról gondoskodni.
Elhiteti a bírósággal, hogy ők már cselekvőképtelenek, ő pedig, mint egy földre szállott angyal, gondoskodik róluk, ami esetünkben azt jelenti, hogy kiforgatja őket a vagyonukból, minden ingóságukat, értéküket eladja, az öregeket pedig idősek otthonába rakja "ideiglenes megőrzésre".
A rendszer kijátszásában segítségére van a helyi háziorvos, Dr. Karen Amos, aki a potenciális áldozatokat hozzá irányítja, emellett az idősek otthonának az igazgatója is tárt karokkal fogadja a lehetséges "pácienseket".
Az egész olajozottan, minden gond nélkül működik, egészen addig, amikor is egy könnyű célpontnak ígérkező, gondtalan "kisnyugdíjas", Jennifer Peterson kerül a csalók célkeresztjébe.
Természetesen a néniről kiderül, hogy korántsem az a kicsit szenilis, feledékeny "öreglány", akinek elsőre tűnt, hanem egy orosz "nehézfiúnak", Roman Lunyov-nak az anyukája. Gengszterünk nem is veszi jó néven, hogy Grays kisasszony hűvösre tette a mamát, kezdetét is veszi az adok-kapok kettejük között, ami a film végére egészen "eldurvul".
Úgy gondolom, magáról a történetről nem is kell több szót ejtenem, inkább beszéljünk arról, hogy mik azok a dolgok, amik miatt annyira utáltam "hősnőnket".
A film első fele lényegében arról próbált meggyőzni minket, hogy Marla mennyire egy önző, egoista, ellenszenves "seggfej", majd a film felétől jön egy hirtelen váltás, hősnőnk mindent elveszít, amit addig gondosan felépített. Innentől kezdve, a szenvedésein és a kálváriáján keresztül a nézőnek empatikusnak kellene lennie vele, együtt kellene éreznie vele. Kár hogy ez kurvára nem megy varázsütésre.
Ezen természetesen az sem segít, hogy a karaktert játszó színésznő, Rosamund Pike a Holtodiglan után ismét egy hozzáillő, manipulatív szereplőt kapott, akit elképesztően hitelesen tudott a vászonra vinni. Egyszerűen tökéletesen hozza az egoista, az alapvető emberi érzéséket nélkülöző, empátia nélküli, szociopata, nyomokban még egy kis pszichopata beütést is magában hordozó "jégkirálynőt".
A többi embert rajta kívül egyfajta szabadon felhasználható tárgynak tekinti, akiket kénye kedve szerint manipulálhat és kihasználhat, mindenféle megbánás, bűntudat és lelkiismeretfurdalás nélkül.
Az alapvető motivációi világosak : az embereket győztesekre és vesztesekre választja ketté, ő pedig "nőstényoroszlánként" az első csoportba helyezi magát, "született győztesként" képtelen veszíteni. Csak és kizárólag a könnyű pénzszerzés motiválja, mivel saját bevallása szerint volt már szegény, amit ki nem állhatott. (Mondjuk őszintén, ki szeretne szegény lenni önszántából élete végéig?)
Viszont attól, hogy értjük a karaktere mozgatórugóit, korántsem lesz számunkra szimpatikus személy, ami valljuk be, eléggé problémás, mivel elméletileg ő lenne a "jó" karakter, akinek drukkolnunk kellene. Sajnos a többi szereplő mellette teljes mértékben súlytalan és felejthető, sokuknak még a nevére sem emlékszem mostanra.
Peter Dinklage, aki a Trónok Harca után ismét egy "dühös kis embert" játszik, hiába jó színész, ha a hirtelen haragú orosz "nehézfiú" szerepében inkább röhejes, mintsem komolyan vehető alakítást nyújt. Komolyan, annyit töketlenkednek a pribékjeivel egyetemben az egész filmben azon, hogy elintézzék a főhőst, hogy egy ponton nálam már átment az egész egy kínos és nevetséges önparódiába.
Talán egyedül a Jennifer Peterson - t játszó Dianne Wiest az, aki ténylegesen komolyan is vehető karakter, öröm volt látni a Pike kisasszonnyal közös jeleneteiket.
A film hiába működne sötét humorú szatíraként, komédiaként, hiába kapunk egy erős női karaktert Marla személyében, aki ráadásul leszbikus is, (Netflixes a film, mondtam már??) ha képtelen továbblendülni a film azon, hogy vele senki, főleg nem egy férfi sem "packázhat".
Lehetett volna a film egyfajta kifacsart, kifordított "Amerikai álom", kapitalizmuskritika is akár, ami rávilágít a szociális ellátórendszer ordító hiányosságaira, ehelyett cinikus módon megvonja a vállát, és majdnemhogy piedesztálra emeli a végén az időseket megnyomorító főhősét.
Kár érte, nálam egy kihagyott ziccer marad az egész, amit egyedül Rosamund Pike játéka tett emlékezetessé. Abban viszont már most biztos vagyok, hogy ez volt eddig 2021. legfrusztrálóbb és "legidegesítőbb" filmélménye, amiből köszönöm szépen, de többet nem kérek.
Évente talán egyszer meg lehet nézni, már csak a filmvégi lezárás miatt is megéri végigszenvedni, ami legalább valamiféle "elégtételt" szolgáltatott a számunkra a főszereplő által okozott "károkért" cserébe.
