„Embernek lenni az idő nagy részében szívás. Egyedül a számítógépes játékok teszik elviselhetővé az életet.”

Tapasztalatból tudom, hogy megannyi oka lehet annak, hogy az emberek virtuális világokba menekülnek a valóság elől. Jó érzés pár órára kiszakadni a mindennapi rutinból, elfeledni az aktuális problémákat, és csak az adott produktummal, játékkal foglalkozni, elmerülni, belefeledkezni a „világába”.

Ilyenkor mintha a külvilág is megszűnne egy rövid időre. Emellett a különböző video-játékokban bárki lehetsz, csak a képzelőerőd szab gátat sokszor, hogy milyen karakter szeretnél is lenni. A lehetőségek száma korlátlan, oda mész és azt csinálsz, amit csak akarsz.

Nem csoda hogy a videó-játék kultúra szép lassan beszivárgott a mindennapjainkba, mára már „szinte” elfogadott dologgá vált (legalábbis tőlünk nyugatra).

Ez előtt a „geekség” előtt hajt fejet Ernest Cline nagysikerű regénye, a címadó Ready Palyer One, ami nemcsak az elmúlt 20-30 év video-játékai előtt tiszteleg, de hemzseg pop kulturális utalósokból is.

A könyv zajos sikere után borítékolható volt a filmadaptáció, ami aztán idén márciusban érkezett a mozikba, Spielberg rendezésében. (Mondanom sem kell, hogy nem egy ismerős motívum, utalás tűnik majd fel a rendező filmjeiből.)

Na de nem is húznám tovább az időt, kezdjük a történettel…

Főhősünk, Wade Watts egy teljesen átlagos tinédzser, aki Columbus konténervárosában, a „rakásokban” tengeti mindennapjait megtűrt „potyautasként” nagynénje lakásában.

Nincsenek valami fényes kilátásai a jövőre nézve, mivel a Föld energiakészletei 2045-re elapadtak, beköszöntött az újabb gazdasági válság, ő pedig elvesztette mindkét szülőjét. Mint oly sok ember, ő is egy virtuális környezetben, az O.A.S.I.S –ben keres menedéket, ahol Parzival néven lóg naphosszat legjobb barátjával, a nagydarab és nagypofájú H-val.

Wade élete akkor vesz egy hatalmas fordulópontot, mikor kiderül, hogy James Halliday, az Oasis „atya” és alapítója, végrendeletében egy „húsvéti tojást” rejtett el a szimuláción belül. A rejtvény megoldáshoz 3 kulcsot kell megszerezni, a győztes pedig megörököli Halliday teljes vagyonát és az Oasis feletti irányítást.

Mondanom sem kell, hogy nemcsak W és a hozzá hasonló „kockák” próbálják meg megoldani a feladványt, de egy globális, „gonosz” kapitalista nagyvállalat, az I.O.I is szeretné végre a saját elképzelései szerint átformálni ezt a geek-paradicsomot.

Wade persze nem egyedül száll szembe a gyűlölt hatosokkal, barátja mellett csatlakozik hozzá a történet folyamán Art3mis (akibe persze kocka barátunk szinte azon nyomba bele is zúg), és két japán úriember, Daito és Shoto, hogy közösen szálljanak szembe az IOI-al és hogy megszerezzék a „tojást”.

A történetről nem is szeretnék többet elárulni, a „tojás” utáni kutatás mellett a gonosz nagyvállalati Birodalom és a kocka „Lázadók” harca kerül a középpontba. ( Egy kis Star Wars kikacsintás? )

Eddig úgy tűnhet, hogy nagy bajom nem igen volt magával a story-val. Viszont szeretnék kitérni pár olyan dologra, ami nekem nem tetszett. Kezdjük az Art3mis – Wade féle szerelmi szállal, amit már a könyvben is kissé erőltetettnek éreztem, itt meg pláne.  

 Úgy vélem, hogy nem jutott elég idő a két szereplő közti kapcsolat elmélyítésére, kibontására, így maradt a tipikus „B” filmes, „mellettem robbant fel egy szerelembomba” klisé. Az igazat megvallva totál feleslegesnek éreztem a romantikus szálat, nyugodtan elhagyhatták volna a készítők.

A másik fő probléma a karakterek.  Pontosabban a kidolgozottságuk hiánya.

Igaz, hogy a könyvben sem lettek a végletekig kidolgozva, viszont ott volt legalább idő az egyes karakterek rövid bemutatására, ellentétben a filmmel. A legfőbb probléma nem az, hogy így a kevésbé „fontos” karakterekre, mint pl. a japán szamuráj testvérpárra nem jut idő, de magának a „főhősnek”, Wade-nek a motivációinak a bemutatására sem. (Ellentétben a könyvel, ahol már az elején kiderül, hogy miért is lett a „rabja” az Oasisnek és a „tojás” utáni keresésnek W.)

Mindent a szemnek…..

Úgy érzem, nem lennék korrekt, ha a történet ekézése után nem térnék ki a látványra, mert bőven kompenzálja a story sutaságait. Az O.A.S.I.S lélegzetállító, valahogyan én is így képzeltem el a könyvben leírtakat.

Talán itt sikerült a „leghűbbnek” maradniuk a könyvhöz az alkotóknak. A virtuális valóság minden egyes képkockája úgy néz ki, mintha egy video-játék elevenedne meg a szemünk előtt. A bolygók, helyszínek kidolgozottsága példaértékű, és le merem fogadni, hogy többször meg kellem majd nézni újra és újra a filmet, hogy minden egyes apró részlet, utalás a „helyére kerüljön”.

A video-játékos határa rátesz még egy lapáttal a játékos karakterek, avatarok mesefigura, anime-karakterszerű ábrázolása. Tényleg elhisszük, hogy ebben a mesterséges, virtuális valóságban bármi lehetséges, bárkik lehetünk, akik csak akarunk.

A látvány okozta gyermeki rácsodálkozásunkat, lelkesedésünket pedig a különböző filmes, pop kulturális utalások még tovább fokozzák. Csak hogy párat említsek: Egy T-rex a Jurassic Parkból, egy DeLorean felbukkanása a Vissza a jövőből, egy felbukkanó Jim Raynor a Starcraft-ból mind mind mosolyt csaltak az arcomra, felidézve egy-egy pillanatra a gyermekkori emlékeket.

Nem is tudnám pontosan megmondani, hogy mennyi „töménytelen” mennyiségű filmes utalást, kikacsintást rejtettek el az alkotók. (Egyszerűbb lesz majd képkockánként visszanézni a filmet.) Végig az az érzésem volt, hogy a lehető legtöbb utalást próbálták beszuszakolni az elmúlt 20-30 év „terméséből”, így kedveskedve a magamfajta kockáknak.

Ezek után visszatérni a valóságba tényleg lehangoló érzés. A haldokló Föld látványa, a „leélt”, rozsdamarta épületek erős kontrasztba állíthatóak az Oasis majdnem hogy tökéletes illúziójával. A sokkoló valóság és virtuális „oázis” ellentéte nem is lehetne ennél szembetűnőbb. De be kell, hogy lássuk, hogy akármennyire is próbálnak hőseink, és mi magunk is kiszakadni ebből az unalmas, lassan elpusztuló világból, végül mégiscsak itt vagyunk kénytelenek élni. Talán ez a film kicsit „sarkos”, kicsit közhelyes, de leghangsúlyosabb mondanivalója.

Nem vagyok oda a valóságért, de még mindig ez a legjobb hely arra, hogy egyek egy jót.”

Pár gondolat erejéig már kitértem a film központi mondanivalójára, zárásként kicsit kifejteném bővebben. Amíg a könyvben az emberek a valóság elől kvázi egy „másik” valóságba menekültek, nem véve tudomást a lassan elpusztuló környezetükről, a tényleges valóságról, addig a film, még ha kicsit szájbarágósan, de rávilágít a virtuális lét veszélyeire.

A központi mondanivalót talán úgy tudnám megfogalmazni, hogy hiába próbálod kizárni a valóságot, és felépíteni egy álomvilágot, ahol bármit megtehetsz, az csak ideig-óráig lesz működőképes. Előbb vagy utóbb szembe kellesz nézni magaddal, a problémáiddal, és a sokszor húsbavágó valósággal.

Mert ugyebár „a valóság valós.”

Ordító közhely, de igaz. Halliday példája pedig arra világít, mutat rá, hogy addig cselekedjünk, lépjünk, amíg lehetséges. Mert utána lehet, hogy bánni fogjuk egy életen át. Bármennyire is fájdalmas sokszor, a valóság az egyetlen hely, ahol valóban boldogok lehetünk a barátaink, szeretteink mellett. Még ha nem is olyan tökéletes, mint ahogyan azt elképzeltük. Mert hiszen nincsen se chekpoint, se restart gomb. Egyetlen lehetőségünk adódik az életben sokszor, éljünk hát vele!

Összefoglalva : Az igazat megvallva, nekem a Ready Player One elsőre nem tetszett. Nagyon nem. Bár ebben közrejátszott a könyv olvasása utáni elvárásaim vele szemben. Mostanra sikerült felülkerekednem a kezdeti csalódottságomon, így mindenképpen meg fogom nézni még párszor, már csak a különféle utalások miatt is.

Így utólag úgy érzem, hogy a látvány, és a különféle utalások ügyesen ki tudták egyensúlyozni a felszínes karaktereket és az erőltetett szerelmi szálat.

Neked, kedves olvasó csak ezt tudom ajánlani, hogyha olyan film és video-játék „függő” vagy, mint én, bátran tegyél vele egy próbát, imádni fogod minden egyes képkockáját. A könyvmolyok meg kicsit kisebb elvárással üljenek le elé, akkor nem lesz talán akkora csalódás a számukra elsőre.

Ezek után pedig az eljövendő „geek” témájú alkotások számára elég magasan lesz az a bizonyos léc, amit meg kell majd ugraniuk…