„A videó-játékok erőszakossá tesznek ..” – ordító közhelynek tűnhet elsőre ez a mondat, amit már nem egyszer meg is cáfoltak, viszont mint minden ilyen „bölcsességnek”, ennek is megvan a maga „igazságtartalma”.

Úgy gondolom, minden egyes kompetitív, versengő multiplayer játéknak, ahol van tétje egy mérkőzésnek, meccsnek, megvan a maga „árnyoldala”.

Ez a versengő, „stresszes” környezet a lehető legrosszabb énjét hozza ki az emberből, hiszen mindenki azt hiszi magáról, hogy ő aztán tuti nem hibázhat sohasem, mindenről a csapat tehet, és ilyenkor a „szerencsétlen” csapattárs, aki nem is tehet semmiről sem, kéznél van, mint virtuális „boxzsák”. (na jó, van amikor rászolgálnak a beszólásra, na.)

Nem hiába termelte ki az egyik „legtoxikusabb”, „legbarátságtalanabb” játékos közeget akár az Overwatch, akár a League of Legends, akár a Counter Strike széria, hogy csak pár példát említsek.

Veszíteni senki sem szeret. Ez tény. Nem hinném, hogy lenne olyan ember ezen a planétán, aki egy fárasztó munkanap után, a gép, vagy éppen a konzol elé leheveredve, ne akarna minden áron nyerni, vagy legalább egy jó meccset menni, levezetve a mindennapi stresszt, egy kis sikerélményt szerezni az online térben.

A probléma ott kezdődik, amikor nem minden úgy alakul a meccsen, mint ahogyan azt mi előzetesen elképzeltük. Na ilyenkor kezdődik a csapattárs szidása, édesanyjának, felmenőinek az elküldése melegebb éghajlatra.

Ez a cikk is lényegében a fentebb felsorolt dolgok miatt „született” meg. Az utóbbi időben kicsit „több” időt töltöttem a Riot Games „méltán” híres és „hírhedt” játékával, a League of Legends nevezetű MOBA-val, a Lol – al, és azt vettem észre magamon, hogy képes vagyok egy sima, „mezei” mérkőzésen „felhúzni” magamat apróságokon, ami után hosszú percekig tart ismét lenyugodnom, visszazökkenni a „normális kerékvágásba”.

„Épeszű” ember ilyen esetben egy kevésbé stresszes játék után néz, szünetet tart, vagy éppen felkeres egy mentálhigéniás szakembert a problémáival, engem viszont nem ilyen fából faragtak, úgyhogy úgy gondoltam, megpróbálok magamnak (is) összeírni egy „virtuális” mankót, mentőövet, hogy mit tegyek a játékban fellépő, szinte minden meccsen felbukkanó rage, kiégés ellen. Bízom benne, hogy néhány, hozzám hasonló sorstársam számára is hasznos lesz ez a pár tanács.

Mivel nem vagyok profi játékos, ezért sokak számára nagyon általánosnak, közhelyesnek tűnhet ez az iromány, tőlük már most előre is elnézést kérek, mint mondtam, ez csak az én személyes, szubjektív véleményem, amit megpróbálok „papírra vetni” nektek most .

 A tisztánlátás, meg azok érdekében, akik az elmúlt pár évet egy szikla alatt töltötték, és még sohasem hallottak a játékról, pár mondat erejéig, nagy általánosságban kitérnék rá.

A League of Legends egy MOBA (Multiplayer Online Battle Arena) RTS, egy valós idejű, stratégiai játék, ahol hősünket „idézőként”, madártávlatból terelgetve próbáljuk túlélni az összecsapást a három fő ösvényre (top-felső, mid-középső és bot-alsó) szabdalt pályán.

Célunk az ellenfél központi építményének, „bázisának”, a Nexus-nak a bedöntése. A játék során folyamatosan XP-t, tapasztalatot és aranyat gyűjtünk, az ellenséges lények (hősök és minionok) , semleges szörnyetegek legyilkolásával, valamint tornyok és inhibitorok lerombolásával. A vért és verejtéket izzadva megkeresett aranyból pedig különféle tárgyakat vehetünk, amelyek fokozzák a hősünk képességeinek az erejét, vagy éppen plusz védelmet adnak a számunkra.

Természetesen hősünk egymagában nem sokat „ér”, így az ötfős csapatnak a lehető legjobban együtt kell működnie a győzelem érdekében, elengedhetetlen a csapatjáték, egy nem megfelelően irányított hős, vagy egy „gyengébb” képességű játékos könnyen az egész kompánia vesztét okozhatja.

Mivel véleményem szerint a Lol egy kifejezetten „nehéz” játék, ami nem éppen kedvez a kezdőknek, így óhatatlanul is előjönnek idővel a játékosok közötti képességbeli különbségek, plusz a jelenleg elérhető 140 hős közül nem olyan könnyű megtalálni azt, aki tényleg „kézre áll” nekünk az adott szituációban.

A probléma sokkal inkább akkor adódik, amikor a játékban felgyülemlett frusztrációt, csalódottságot engedjük felszínre törni, és ne adja Isten, rázúdítjuk mindezt a „kedves” csapattársainkra. Az alábbi néhány jótanács pont ennek a toxikus magatartásnak az elkerülése végett íródott, úgyhogy nem is szaporítanám tovább a szót, lássuk a rage ellenszerének a „szupertitkos” receptjét.

Nyugalom, a hosszú élet ritka ..

Yoda mestertől már régóta tudjuk, hogy “A félelem a sötét oldal kapuja. A félelem dühöt szül, a düh gyűlöletet, a gyűlölet kínt és szenvedést.” Gyakran hallom, hogy a Souls játékok azok, amik igazán próbára teszik az ember türelmét és idegrendszerét, viszont cikkünk „alanya” is válogatott módokon próbálja lassan felőrölni az idegeinket.

Gyakran érezzük azt, hogy nemcsak az ellenfél csapata, hanem a minionok, a tornyok, a különféle szörnyek, de még a komplett pálya minden egyes pixele is azon dolgozik, hogy idejekorán felkeressük az idegorvosunkat, nem beszélve arról a másik 4 szerencsétlenről, akik sosincsenek természetesen ott, ahol éppen a legnagyobb szükség lenne rájuk.

A csapattársak szidalmazása és felmenőinek gyakori emlegetése helyett választhatjuk a másik „utat” is, törekedhetünk arra, hogy megőrizzük a nyugalmunkat és a hidegvérünket.

Természetesen a vereség küszöbén, felfokozott érzelmi állapotban ez korántsem olyan egyszerű, viszont ha nem tudunk egy kicsit lenyugodni, „kifújni a gőzt”, rendezni a sorainkat, akkor 100%, hogy biztosan elkezdünk idegeskedni, kapkodni, és ami a legfontosabb, hibákat elkövetni. Vagy a többieket okolni és feleslegesen flam-elni a chat-en.

Viszont ha mi nyugodtak maradunk, és továbbra is a tőlünk telhető legjobbat nyújtjuk, akkor egyrészt elkerülhetjük a „kiégést” idejekorán, másrészt  100% - ig a „saját” játékunkra tudunk összpontosítani, és TALÁN még a meccset is meg tudjuk fordítani. Ha meg mégsem, akkor legrosszabb esetben elmondhatjuk, hogy mi higgadtak maradtunk, semmi sem tudott minket „kizökkenteni” ebből a nyugalmi állapotunkból, a körülményekhez és saját magunkhoz képest a legjobb formánkat hoztuk, legközelebb talán több szerencsével járunk.

Végső soron ezzel mindenki nyer, hiszen mi nem kezdünk felesleges szócsatákba a többiekkel, hogy ki volt a hibás, a napunkat sem „csesszük el” azzal, hogy feleslegesen felhúzzuk magunkat, plusz a berendezési tárgyaink is épek maradnak remélhetőleg.

(Nem) Mindig a Support a hibás..

Mások hibáztatása, legyen az a játékban, vagy az élet bármely területén, a lehető legkényelmesebb dolog, amit csak elkövethetünk. Ha folyamatosan rajtunk kívül eső tényezőkre hivatkozunk, akkor egyrészt saját magunkat „mosdatjuk” azzal, hogy nem rajtunk múlott, mi nem vagyunk hibásak az esetleges kudarcért, emellett így egy helyben fogunk „toporogni”, hiszen ha nem látjuk be a hibáinkat, akkor nem is tudunk azokon javítani.

Számtalanszor hallottam már ismerősöktől és random emberektől is, hogy „ megint idiótákat kaptam magam mellé, megint az egész csapat feedelt rajtam kívül, megint csak én játszottam jól.”

Természetesen előfordulhat olyan, hogy a csapatodban játszó másik játékos gyengébben teljesít, emiatt hátrányba kerül az egész csapat. Emberek vagyunk, hibázhatunk. Viszont azzal nem segítesz rajta, ha folyamatosan szidalmazod chaten-en, ha folyamatosan rávilágítasz a gyenge teljesítményére.

Tudom mennyire frusztráló az, amikor te mindent megteszel, „mégsem látod a fényt az alagút végén„ , nem érzed azt, hogy csapatban játszol, sokkal inkább azt, hogy 9 játékos van még ellened. Attól hogy te jobbnak érzed magad a többieknél, az még nem jogosít fel arra, hogy nyomdafestéket nem tűrő stílusban kioktasd őket.

Ha megfogadtok egy jótanácsot, ne pingeljétek szét a térképet, és könyörgöm, ne kezdjetek el óvodás módon szájkaratézni a másikkal, hiszen az nem válik senki előnyére. A másik szidalmazásába fektetett energiátokat fordítsátok inkább abba, hogy megpróbáltok még jobban játszani.

Magamat ismerve, mint „gyengébb” játékos, rendkívül idegesítő és frusztráló az, amikor folyamatosan vegzálnak a chaten a többiek, hiszen nem elég, hogy az elkövetett hibáimat is ki kellem valahogyan küszöbölni, de még azzal is szembesülnöm kell, hogy bűnbakként én vagyok a „célkeresztben”.

A Lol amúgy is egy velejéig toxikus játék, ahol 5 perc után a teljes családod szakrális feláldozását fogják emlegetni a többiek, ha nem hozod azt a szintet, amit ők elvárnának.

Az egyetlen dolog, amit tehetünk a vereség kapujában, hogy megpróbálunk a saját játékunkra koncentrálni, és ha máshogy nem megy, némítani a teljes chatet. Ezáltal nem esünk kísértésbe, hogy véget nem érő szópárbajokba bonyolódjunk a többiekkel, de még talán a nyugalmunkat is meg tudjuk így őrizni.

Kell egy kis áramszünet, időnként mindenkinek..

Minden embernek lehetnek „rosszabb napjai”, amikor úgy érzi, hogy az egész világ összeesküdött ellene, amikor semmi sem akar sikerülni, „összejönni”.

Egy-egy vesztes meccs után gyakran érezhetjük azt, hogy „ Na még egy kört, a következő már biztosan győzelem lesz …” A klasszikus „lose-streak”, vereség-sorozat lényegében így képződik, hiszen görcsösen nyerni akarunk, rástresszelünk a játékra, a hőn áhított győzelem meg csak azért sem akar jönni, mi meg rohanunk és rohanunk a következő meccsbe ész nélkül. De mit is lehetne tenni ebben a szituációban?

Ahogyan abban a bizonyos dalban is szerepel : „Engedem hadd menjen.”

A legjobb dolog, amit ebben az esetben tehetünk, hogy megpróbáljuk megszakítani valamilyen más tevékenységgel ezt a ciklust. Lényegében bármit csinálhatunk : lefőzhetünk magunknak egy jó kávét, bepótolhatunk egy filmet, egy sorozatepizódot, kinézhetünk a városba, a szabadba (most hogy lassan vége a karanténnak, ez már talán egy valós opció), biciklire pattanhatunk, sportolhatunk, vagy akármilyen más elfoglaltság után nézhetünk. Jó nerd-hez híven akár továbbra is játszhatunk, csak az a lényeg, hogy az adott játék, amiben éppen a vesztes szériánk tart, kicsit szüneteltetve, pihentetve legyen.

Ez egyrészt nekünk is jó, mert így nem azon kattog egész nap az agyunk, hogy mit is cseszünk el folyamatosan, másrészt pedig, ha kipihentük magunkat, újult erővel vethetjük be magunkat a Lol ösvényei közé. (… hogy aztán nem egész 10 perc múlva ismét artikulálatlan módon, magunkból kivetkőzve üvöltözzünk a monitorunkkal, mint egy neandervölgyi ősember.. )

Viccet félretéve, én személy szerint 4-5 vesztes meccs után az összes multiplayer játékommal szünetet szoktam tartani, és olyankor szoktam valami másik címet elővenni. (Vagy indítani még egy meccset, hátha ...)

Ilyenkor egyrészt ki tudok szakadni a fent taglalt negatív hangulatból, képes leszek ezáltal lenyugodni, „kikapcsolni”, tudok mással foglalkozni. Miután pedig lenyugodtam, át tudom gondolni, hogy min is húztam fel magam, min is tudnék javítani, hogy jobb legyen a játék.

A legfontosabb viszont az, hogy ilyenkor, a szünet alatt fel tudom tenni magamnak azt a kardinális kérdést, hogyha ennyire felhúz maga a játék, akkor minek is játszok vele még mindig???

Mi tart még itt??

Véleményem szerint ez talán a legfontosabb kérdés, amit fel kell tennünk magunknak, amikor felmerül bennünk a döntéshelyzet, hogy akkor hagyjuk az egészet a francba, vagy veszünk egy nagy levegőt, és folytatjuk a „szélmalomharcot” tovább.

Mindenkit más motivál egy adott játékban : lehet az egy jól összeszokott csapat, akikkel még egy vereség is elviselhető, mert közben remekül szórakoztok. Motiváló lehet a ranglétrán való egyre feljebb jutás, amikor úgy érzed, hogy egyre jobb játékossá válsz eközben..

Vagy ha már a Lol-nál maradunk, engem folyamatosan előrevisz a fejlődés lehetősége, hogy folyamatosan új hősöket tanuljak ki, fokozatosan jobb legyen az adott ösvényen a játékom.

Mindenkinek saját magának kell megtalálnia az elérendő céljait, a saját motivációit, amik előre viszik majd a nehezebb helyzetekben, amikor már-már fel akarná adni.

Érdemes azt is átgondolni, hogy mit adott nekünk a játék? Miben lettünk „többek”, jobbak az által, hogy több órát beleöltünk? Pró és kontra érvekkel gondoljuk át, hogy mi az, amit szeretünk benne, és mi az, amit utálunk. Ha tényleg úgy érezzük, hogy csak az időnket vesztegetjük vele, akkor vagy érdemes pihentetni egy keveset, szünetet tartani, vagy egyszerűen csak „elengedni” és keresni valami más elfoglaltságot helyette.

Tanulj tinó, ökör lesz belőled

Igazság szerint a végére tartogattam a kedvenc tippemet, amivel biztosan ki fogok akasztani jópár „profi” játékost. A fent felsorolt pontok mellett a rage igazi nagy ellenszere, ha nem követjük el mi magunk azokat a hibákat, amik oda vezetnek, hogy folyamatosan vesztünk, és ami miatt végül felhúzzuk magunkat újra és újra.

Vagy pedig ott a másik lehetőség, hogy megpróbálunk tanulni a hibáinkból. Ezt pedig csak úgy tudjuk „elkövetni”, ha minden egyes meccs után végiggondoljuk, hogy milyen döntésünk, lépésünk volt helyes, mi az, amit mi rontottunk el, és mi az, amin tudnánk még javítani.

A League of Legends esetében könnyű dolgunk van, hiszen van egy beépített replay rendszer, amivel visszanézhetjük a mérkőzéseinket. Mondanom sem kell, gyakran fogtam a fejemet, amikor visszanéztem egy-egy „legendás” megmozdulásomat. Viszont úgy gondolom, ez a fajta magunkkal való szembenézés, szembesítés kiemelten fontos része a tanulási folyamatnak, hiszen így a hibáink azonnal „visszaköszönnek” nekünk, nem tudjuk kimagyarázni magunkat.

Egy a lényeg, próbáld meg a saját játékodat folyamatosan analizálni, kiszűrni a hibáidat, és a gyengeségeidet. Természetesen ez nem fog menni egyik napról a másikra, de úgy gondolom folyamatos gyakorlással, előbb vagy utóbb meg lesz a munkádnak a „gyümölcse”.

Természetesen a "sötét oldal" ilyenkor is csábítóbb, mások hibáztatása és „kiosztása” természetesen továbbra is egy kényelmes megoldás, de én úgy gondolom, hogy ha már egyszer elolvastad ezt a cikket, legalább végigfut a fejedben a kósza gondolat, hogy miben is tudnál változtatni, javítani a „rage” helyett. (Az már csak bónusz, ha közben a szobád berendezése és a használati tárgyaid is épek maradnak.)

Összefoglalva : Bízom benne, hogy valamennyire hasznos volt a számotokra ez a pár általánosabb jellegű tanács. Mivel jómagamat nem tartom egy „kiemelkedően jó” játékosnak, ezért nem állítom 100%-ig, hogy a fent felsorolt „okosságok” pontról pontra betartandók, viszont úgy voltam vele, hogy saját magamnak is szerettem volna egy emlékeztetőt, egy kis „segítséget”, egy virtuális „mentőövet” készíteni.

Remélem a célomat elértem vele, ha másnak nem is, magamnak mindenképpen hasznos volt ez a pár sor. Most pedig irány vissza a LoL ösvényei közé, hátha meg lesz végre a silver rang ebben a szezonban.