Vannak bizonyos műfajú alkotások, művek, amik igencsak távol esnek az érdeklődési körömtől. A zenés, táncos filmek nálam pont ebbe a kategóriába esnek valami oknál fogva. (Talán mert se nem táncolni, se nem énekelni nem tudok és nem is szeretek).

Első 2022-es kritikám tárgya, a Tick, Tick... Boom! lehet, hogy pont emiatt radar alatt maradt volna, ha nem jött volna tavaly december 17.-én a legfrissebb Pókember mozi, a Spider-Man: No Way Home. Felkészülés gyanánt ismét elővettem a régi Pókember filmeket és valami oknál fogva az Andrew Garfield-féle Csodálatos Pókember igencsak mély benyomást tett bennem. Így amikor láttam, hogy egy musical feldolgozásban ő játssza a főszerepet, egyből el is kezdett érdekelni a film..

Na de hagyjuk is a rizsát, lássuk miről is szól ez a zenés táncos darab. A Lin-Manuel Miranda által dirigált Tick, Tick... Boom! egyrészt egy életrajzi tematikájú mű, ami Jonathan Larson-nak, a tragikusan fiatalon, 36 évesen elhunyt zeneszerzőnek, szövegírónak és drámaírónak állít emléket. 

Annak a Jonathan Larson-nak, akinek olyan korszakos remekműveket köszönhetünk, mint a Rent és a film címét adó Tick, Tick... Boom! musicalek.

A story a hírnév, a nagy "boom" előtt veszi fel a fonalat, amikor is Larson (Andrew Garfield) még korántsem befutott musical szerző, csak egy átlagos zenebolond srác, aki próbál a Superbia című, futurisztikus sci-fi darabjával bekerülni a nagyok közé. A probléma ott kezdődik, hogy a producerek nem igazán kapkodnak utána, mivel túlságosan "elvont" a darab és drága is lenne színpadra vinni.

Főhősünknek viszont adódik egy lehetősége, egy utolsó esélye (az utolsó nagy boom!). Egy hét múlva lesz egy workshop, ahol bemutathatja a művét a nagyközönség előtt, viszont egy dalt még nem írt meg hozzá, ami nagyon fontos lenne a cselekmény szempontjából.

Az óra viszont egyre csak ketyeg, közeledik ugyanis hősünk 30.-ik születésnapja, ami további pánikra ad okot, mivel azt érzi, hogy ennyi idősen már rég sikeres rendezőnek kellene lennie, már rég be kellett volna futnia.

Csak hogy a dolgokat még tovább bonyolítsuk, Larson barátnője, Susan (Alexandra Shipp) is egyre türelmetlenebb, talált ugyanis egy új munkát, lépne tovább.

Hősünknek tehát fel van adva a lecke, a film cselekménye ezt a durván egy hetet követi nyomon, miközben Larson monológját, táncos narrációját hallgatjuk a New York Theatre Workshop-on, a Tick, Tick... Boom! musical premierjén, ahogy néha viccesen, néha komolyan reflektál az életére, visszaemlékezve a történtekre.

A Tick, Tick... Boom! tehát egy érdekes egyveleg, hiszen életrajzi mű, és a Tick, Tick... Boom! musical filmes feldolgozása is egyben. Egy ilyen darab esetében kardinális kérdés, hogy a felcsendülő zenék mennyire lettek maradandóak, mennyire sikerült megidézni az eredeti mű dallamait. Nos, azt kell hogy mondjam, nem marad szégyenben a mű, az eredeti dallamokat szinte tökéletesen sikerült reprodukálni.

A dalok egyaránt szólnak olyan hétköznapi problémákról, mint a szerelem, a felnőtté válás, a szorongás, a félelem a holnaptól, az elmúlástól, de néha meg egészen komoly témákat is feszegetnek. Számomra pont eléggé fülbemászóak voltak ahhoz, hogy megjegyezzem őket, de nem voltak eltúlozva, nem nyomták "agyon" a film cselekményét.

Ha már dalok, ki kell emelnem Karessa Johnson karakterét, Vanessa Hudgens ha színésznőként nem is, de énekesként ismét megcsillogtatta a tehetségét. Alexandra Shipp, mint Jonathan mellőzött, folyton a háttérbe szoruló barátnője, szintén hozza a kötelezőt. 

Viszont mindenki mást elhomályosít Andrew Garfield, aki úgy játssza Jonathan-t, mintha erre a szerepre született volna. Garfield olyan, mint egy langaléta, nagyra nőtt gyerek, aki tele van szorongással és kételyekkel, aki figyelemre vágyik, szomjazza a sikert, emellett egyfajta Pán Péterként retteg a felnőttség puszta tényétől is. A mindig vidám, bohókás jelleme mellett viszont ott van az önző, egomán énje is, a zsenik átka, amivel mindenki mást kvázi elnyom maga körül.

Garfield remekül ragadja meg a karakter kettősségét, szinte minden képernyőn töltött perce jutalomjáték. Az meg már csak hab a tortán, hogy az éneklés terén sem vall szégyent.

Jonathan Larson műveihez hasonlóan a Tick, Tick... Boom! a sokszor bohókás, vicces felszín alatt igencsak komoly témákat feszeget. Jonathan HIV-pozitív barátján keresztül megjelenik a halál, az elmúlás kérdésköre. Mennyi időnk van még hátra? Ennyi lenne csak az élet? Tick, Tick... Boom? Kész, vége?

Ez a ketyegő óra pedig a harmincadik születésnap képében is megjelenik, a lassan elfogyó idő, a lehetőségekből lassan kifogyó főhős szorongása egy olyan generációs probléma, amiről igenis muszáj beszélnünk. Hirtelen 30? Tick, Tick... Boom? Kész, vége?

Ahogyan a főhős, úgy minden egyes művész kénytelen szembenézni azzal a ténnyel, hogy mit kezd az életével, ha nem jön a várt siker? Élni tovább az álmainkat, bízva abban, hogy egy nap felfedeznek majd, vagy belesimulni a rendszerbe, feladva mindazt, amiben valaha is hittünk?

Egyáltalán, mi a nagyság ára? Mi a siker? Hogyan definiáljuk manapság?

A mai, énközpontú, sikerorientált világunkba van-e hely a Jonathan Larson-hoz hasonló különcöknek? Szerintem a film egyik nagy mondanivalója, hogy néha hiába is küzdünk, nem megy. Nem lehet mindenki sikeres abban, amit szeret csinálni, hiába is szakad meg azért, hogy az állmait megvalósítsa.

Viszont ez nem azt jelenti, hogy fel kell adnunk minden vágyunkat. Ahogy Jonathan ügynöke is mondja a filmben, a munka sosem ér véget, hiszen amint megírtad a műved, nekiállsz a következő darabnak, majd az azutáninak és reménykedsz abban, hogy valaki felfedez. Elvégre az írók, művészek élete már csak ilyen.. Talán az utókor majd elismeri a munkádat, talán az utólagos siker majd téged igazol..

Összefoglalva: A Tick, Tick... Boom! egy igazi gyöngyszem, amire nemcsak a remek dalok, Garfield parádés alakítása miatt, vagy éppen a mondanivalója miatt fogunk emlékezni, hanem amiatt is, mert méltó emléket állít Jonathan Larson életének.

Ha csak emiatt fognak az emberek utánakeresni Larson műveinek, én már teljes mértékben elégedett leszek és azt mondom majd, hogy megérte ezt a filmet elkészíteni.

Mindenkinek nyugodt szívvel tudom ajánlani, még azoknak is, akik kicsit ódzkodnak ettől a műfajtól, nem fogják megbánni.