„Egy modern Háborúban úgy fogsz meghalni mint egy kutya.

Mindenféle ok és indok nélkül..” 

Ezzel a Hemingway idézettel szeretném indítani szerény „kritikámat”, mert számomra ez mindent elmond a modern háborúk természetéről.

Manapság a játékiparban úgy mutatják be sokszor a különböző háborúkat, fegyveres konfliktusokat, mintha azok valamiféle hősi tettek giccses sorozata lenne, ahol a legyőzhetetlen „RAMBO” hős egymaga győzedelmeskedik, a velejéig gonosz ellenség pedig megbűnhődik. Közben persze mindent beleng a hősiesség pátoszának dicsfénye. A háború borzalmát, brutalitását bevonták egy jól emészthető „cukormázzal”, fogyassza csak egészséggel a kedves játékos. Na de itt jön a képbe tesztalanyunk,a 11 Bit Studios gyermeke , a This War of Mine..

Két tűz között.

Kezdjük a játék fő csavarjával: itt nem marcona katonákat, állig felfegyverzett „szuperhősöket”, hanem csak „szimpla” civileket, hétköznapi embereket irányítunk. Igen jól olvastad. (Egy játék ami az akció helyett az emberekre, a valós problémákra helyezi a hangsúlyt.) A történetről dióhéjban annyit hogy egy ostromlott, polgárháborús városban, a kormányerők és a felkelők közti "senki földjén" összeverődik 3 vadidegen (minden indításnál véletlenszerűen generált, egyedi tulajdonságokkal rendelkező) ember egy romos háztömbben, és megpróbálnak túlélni EGYÜTT valahogyan a háborús pokolban.

Miután elindul a játék, egyből bele is esünk a „mélyvízbe”, mivel itt nincs oktatómód. (Majd megtanulod hogyan  kell… Majd kitapasztalod pár halál után..) Na de ne rohanjunk annyira előre.. Kezdjük a külsőségekkel..

Szürke Ősz

Hogyan is néz ki maga a játék?? Oldalnézetes, 2.5 D-s platformer környezet. Röviden tömören. Az egész megfejelve egy szürke, lepusztult, melankolikus látványvilággal, ami olyan atmoszférát teremt, amire kevés játék képes.

A grafika remekül aládolgozik a hangulatnak: a fekete-fehér színvilág,a képregényes hatású hátterek,a z élőszereplős fotók, és a minimalista HUD „sugározza” magából  a játék egészét belengő nyomasztó érzést, és remekül hozza azt a  szomorkás hangulatot, ami körbelengi a programot az elejétől a végéig .

Na és az irányítás??

Irányítás?? Az egér bal gombját fogod használni mindenre. (Mozgás, harc ,tárgy készítés, stb.)

Ezáltal, hogy az irányítás ennyire le van egyszerűsítve, tényleg csak a túlélésre kell csak koncentrálnunk, és semmilyen egyéb zavaró dolog nem  vonja el a figyelmünket. ( Így sem lesz egyszerű, egyet se féljetek. )

Az élet körforgása

Folytassuk kritikánkat egy kis játékmenet betekintéssel. A T.W.o.M. olyan mint az élet (piszok nehéz, és emellé még semmilyen segítséget sem kapsz). A játék napokra van osztva, és ez határozza meg a játék mechanikáját. Nappal hőseinkkel tárgyakat „készítünk”, ellátjuk a sérüléseiket, kielégítjük napi szükségleteiket, ápolgatjuk szegény kis lelküket.  A HUD nagy segítségünkre lesz, mivel ezen látjuk hogy éppen az adott delikvensnek milyen panaszai vannak, emellett a háttér sztorijukról is információkat kapunk.

Napközben a talált nyersanyagokból készíthetünk magunknak tűzhelyet, ágyat, széket vagy fotelt, és foltozhatjuk be a rommá lőtt házunkon tátongó hézagokat (fontos az összkonfort még ilyenkor is). A tárgyaink vagy a fizikai kényelmünket teszik valamivel elviselhetőbbé, vagy a szétszaggatott és folyamatosan süllyedő lelkivilágunkat próbálják valamiképpen kihúzni a gödörből. Persze mindez csak egy ideig működik, előbb vagy utóbb szembe kell néznünk a rideg és könyörtelen valósággal.

A tárgykészítésről annyit szeretnék még mondani, hogy a műhelyen belül  tudjuk a számunkra szükséges dolgokat elkészíteni, de ehhez persze töménytelen mennyiségű nyersanyagokra lesz szükségünk.

Itt jön képbe az éjszaka,amikor a kiválasztott „guberálónk” (más szemszögből hívhatjuk akár fosztogatónak is) elindul a városba, hogy egy kiválasztott épületet átkutasson.(Pro tipp: ajánlott listát készíteni mi kell, és úgy kiválasztani a megfelelő házat.) Ilyenkor nem árt figyelembe venni hogy milyen emberek laknak a kiválasztott épületben. Lehetnek békés állampolgárok, harcias dezertőrök, vagy csak szimpla emberek akik túl akarják élni a háborút.

Mondanom sem kell hogy nem mindenhol látnak szívesen minket. Van ahol tudsz kereskedni másokkal, de általában a „te meg ki a fene vagy?” – „ shotgun golyót a fejbe” elv érvényesül. Ugyanez ránk is érvényes.

Számomra egy hatalmas pozitívum, hogy a játék nem mondja meg mi a helyes  döntés és mi nem. Megöltél egy idős házaspárt? Vállald tetteid következményét!  Nincs visszatöltés, felelősséged teljes tudatában kell döntened. Sokszor egy-egy döntésünknek csak utólag érezzük a következményeit, de akkor elég fájdalmasan, "húsbavágóan" emlékeztet rá a játék, hogy ez mind te miattad, a te tetteid miatt történt. Rendezhetjük persze a dolgokat békésen is, de egy kés a hátba sokszor könnyebb és gyorsabb módja a problémamegoldásnak. Problémát az jelent hogy egyrészt emberkénk nehezen viseli a gyilkosságokat, másrészt társaink egyszerre erkölcsi kiselőadást kezdnek el tartani arról, hogy mennyire rossz dolog volt amit tettél. 

Ha már a késelésnél és gyilkosságnál tartunk, had térjek ki a harcrendszerre. „Lopakodj”. Ez  a hívószó. Szép lassan, lehetőleg késsel felszerelve. Mivel minden azon múlik ki veszi előbb észre a másikat, „csupán” annyi a dolgunk,hogy becserkésszük a delikvenseket, és egyesével levadásszuk őket. Csendben. Néha azért a shotgun/pisztoly is segít,de mivel kevés a lőszer, inkább csak végszükség esetén ajánlom.

A mesterséges intelligencia úgysincs sokszor a helyzet magaslatán, viszont elég pár bekapott golyó, és emberünk máris alulról szagolja majd az ibolyát. Ezért is célravezetőbb, ha csendben, minden sarokban meglapulva, szobáról szobára osonva "takarítunk" ki egy-egy házat, nem pedig önjelölt Rambo-ként. A halál ígyis-úgyis ott liheg majd a nyakunkban, nehezítsük meg egy kicsit a dolgát..

A halál misztikuma

Végezetül ejtenék még pár szót az egyik  fő motívumról, ami körbelengi a játékot, ami mellett nem mehetünk el szó nélkül. Ez pedig a halál. A napok múlásával egyre inkább „hozzánk nőnek” hőseink, egyre inkább átérezzük sorsukat, személyes tragédiáikat. És ilyenkor jön általában az elkerülhetetlen vég. Egy rossz döntés, egy elmulasztott lehetőség (ott felejtett gyógyszer) által valamelyik hősünk elhalálozik. Lehet az betegség miatt, lehet erőszak miatt, vagy csak nem bírja tovább a nyomást és a stresszt, és véget vet életének. A halálnak itt ezer arca van, de emellett magában rejti a játék örök érvényű  figyelmeztetését is. Az elmúlás örökérvényességére figyelmeztet ( Tegnap még volt élelmünk, kötszerünk, ma meg már éhezünk és betegek vagyunk ), döntésink következményére, hibáink vállalására. A halál ábrázolása nem öncélú magamutogatás, sokkal inkább  egy jelzés, hogy „ismét kihunyt egy gyertya láng”, de az élet megy tovább.

Összegzés: A This War of Mine-t azoknak a Kollégáknak ajánlom, akiket érdekel a háború igaz oldala, akik kellően kitartóak ahhoz hogy újra és újra nekikezdjenek a játéknak, akik szeretik az elgondolkodtató, mély tartalmú indie játékokat, és akik bírják a kihívásokat.

Mert ez a játék olyan mint az élet. Nehéz, igazságtalan, sokszor semmilyen segítséget sem ad. Itt nincsenek magasztos célok,csak a túlélés a cél. Túlélni a földi poklot, reménykedni hogy egyszer mindez véget ér és egy szebb jobb világ köszönt hőseinkre.(Ez már szinte Coelho-s idézet lett). Itt nincs dicsfény, se pátosz , csak némi elégedettséggel vegyes érzés, amikor túlélsz még egy napot..