A rock zene, azon belül is a metál mindig is közel állt a szívemhez, és habár nem voltam sosem az az első sorban tomboló, pogózó punk kölyök, az identitásom egy fontos részét képezte és képezi a mai napig ez a zenei műfaj, amit már évek óta próbálnak meg eltemetni, mégis újra és újra feltámad hamvaiból.

Való igaz, hogy a '90-es, 2000-es évek eleji virágkorát már bőven meghaladta, viszont még korántsem kopott ki a rock a mindennapokból, egyszerűen csak egy rétegműfaj lett belőle.

Éppen ezért egyből fel is keltette az érdeklődésemet a netflix legújabb young adult alkotása, a Metal Lords, aminek a forgatókönyvét az a D. B. Weiss írta, aki a Trónok Harca sorozat írójaként szerzett hírnevet és közutálatot magának. 

A történet a klasszikus young adult formulát követi. Adott két tizenéves különc, Hunter (Adrian Greensmith) és a Jaeden Martell által alakított Kevin, akik a metálnak szentelték életüket és minden szabadidejüket.

Amíg Hunter az örökös lázadó, a hosszúhajú, "koraérett" metál srác, addig Kevin a magának való kocka archetípusa. Hunter amolyan mentor, vezető Kevin számára a rockzene világában, aki a metál életmódról, illetve életérzésről papol Kevinnek, a srác viszont sokáig nem tud igazán átszellemülni a "metálba", jobb híján csak követi a legjobb barátját a metálkodás ösvényein.

Egyetlen egy cél lebeg előttük: megnyerni a Bandák Csatáját, és imádott bálvánnyá válni. A bökkenő az, hogy nincs basszusgitáros a bandában, a Kevin által kiszemelt jelölt, az új lány, Emily (Isis Hainsworth) pedig nem tűnik elsőre egy metál-fannak, habár a nem mindennapi dührohamaival azért tanúbizonyságot tett arról, hogy benne is megvan az a bizonyos ördögvilla.

Elég lesz-e mindez a sikerhez? Kibírja-e a srácok barátsága a sulis balhékat és a hirtelen jött szerelmet?A Metal Lords pont ezekre a kérdésekre próbálja meg megtalálni a választ.

Nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy a műfaji sajátosságoknak eleget téve, a klasszikus tinédzser problémák természetesen itt is ugyanúgy megjelennek, mint más, hasonló művekben.

A szerelem, önmagunk, az identitásunk, a helyünk, a céljaink megtalálása itt is terítékre kerül, viszont a film ezeket teljesen realista módon tudja ábrázolni, akárcsak a karaktereit, akikről tényleg el tudod hinni, hogy hús-vér tizenévesek. 

Emellett a barátságról, meg úgy általában az emberi kapcsolatokról is egészen kifinomult módon tud beszélni, példaértékű, ahogy pl. egy szimpla bocsánatkérést be tudtak építeni a készítők úgy a történetbe, hogy az adott karaktert fejlődését ezáltal előbbre vigyék.

Nincsenek mondvacsinált drámák, konfliktusok, hanem a saját tinédzser éveinket is meghatározó kérdéseket feszeget a film: mégis miben vagyok jó, mik az erősségeim? Mégis hova tartozom vagy hova is akarok igazán tartozni? A legjobb barátom mitől lett az életem egyik legfontosabb része? Hol húzzam meg a határokat a barátság és a hirtelen jött szerelem között?

Természetesen a metál mint önkifejezési eszköz, az örökös lázadás, ellenszegülés szimbóluma a rendszer ellen itt is megjelenik, a dühös, frusztrált tizenéves szereplőinken keresztül pedig ez a fajta lázadó attitűd még jobban ki tud bontakozni.

Hunter barátunk folyamatosan lázad, dühös a világra, de legfőképpen a szüleire, akiknek a válását képtelen feldolgozni. A felszabaduló energiáit a metálzenében adja ki.

A film viszont pont az ő karakterén keresztül mutat rá arra, hogy az örökös lázadás, düh nem vezet sehova sem, a klikkesedő, fölényeskedő viselkedés és a folyamatos sértődöttség helyett inkább el kell fogadnunk önmagunkat és másokat is a környezetünkben, az (ön)elfogadásban pedig a metálzene lesz a legnagyobb segítségünkre.

A kifejezetten erős központi üzenet, mondanivaló mellett már csak hab a tortán, hogy zenei fronton is roppant ütős a felhozatal, jópár legendás poszter, felcsendülő akkord, dallam lehet majd ismerős a műfaj kedvelői számára, ismét elő lehet majd venni a régi bandák elfeledett albumait "újrázásra".

Igazság szerint nincs semmi különös, vagy egetrengető a Metal Lords-ban, nincsenek nagy igazságok, közhelyek elpuffogtatva a filmben, ahogyan mély karakterábrázolásra se nagyon számítsunk, egyszerűen csak szimplán leköti az embert két órára.

Nem próbálja meg mindenkire ráerőszakolni a saját igazát, nem próbálja meg a metált piadesztálra emelni, egyszerűen csak megidéz egy letűnőben lévő korszakot, közben pedig mi, nézők remekül szórakozunk..