Úgy gondolom, hogy a filmes könyvadaptációk a létező legnagyobb lutri, amit a filmipar évről évre, kénytelen-kelletlen bevállal a "tiszta haszon" reményében. Vitatkozni lehet arról, hogy van-e értelme egyáltalán egy-egy könyvet filmvászonra vinni, hiszen az általunk elképzelt, a könyv által "lefestett" valóságot nehezen tudja visszaadni egy film. 

Természetesen ha az alkotók veszik a fáradságot, és megpróbálnak a könyv szellemiségéhez hűek maradni, és valami pluszt, saját gondolatot is hozzátenni a könyvben leírtakhoz, akkor az már egy pozitívum a számomra.

Viszont nemegyszer éreztem azt, hogy a film nemhogy nem adott hozzá semmit sem az eredeti műhöz, hanem inkább ellenkezőleg, pont hogy elvett abból. De miért is hoztam fel ezt a példát? Nos, cikkünk alanya, Az éjféli égbolt ugyanis a könyvadaptációk tipikus "állatorvosi lova", ami bár megpróbált okkal-móddal "hű" maradni az eredetihez, a végeredmény igencsak felemásra sikeredett.

Mondom mindezt úgy, hogy a film előzetese miatt jutott az eszembe, hogy érdemes lenne elolvasni végre valahára a könyvet. (Ha más pozitívuma nem is, ennyi legalább volt a film megnézésének.)

A további, vég nélküli siránkozás helyett inkább térjünk rá a konkrétumokra, nézzük meg, hogy miről is szól maga a film, mik voltak azok a részek, amik tetszettek benne, és melyik filmbéli elemtől kaptam virtuális "agyfaszt", ha szabad így fogalmaznom.

A film története Lily Brooks-Dalton hasonló című regényének, Az éjféli égboltnak a cselekményén alapul, persze csak nagy vonalakban.

A könyvhöz hasonlóan itt is két szálon futnak az események : a földi szál főhőse, az idősödő asztronómus, csillagász, Augustine Lofthouse, aki az egész életét feláldozta a csillagok, az űr tanulmányozására, hogy végre lakkható bolygót találjon az emberiség számára. Sajnálatos módon nem tudja kiélvezni a hátralévő nyugdíjas éveit, mivel a Földön bekövetkezik egy katasztrófa, amit itt csak "Eseménynek" hívnak, aminek következtében a bolygó lakosságának nagy része egyik napról a másikra, thanosi csettintésre "elporlad", maga a bolygó felszíne pedig lakhatatlanná válik a megnövekedett sugárzás miatt. 

Augustine nem hajlandó csatlakozni az otthonául szolgáló, északi-sarkköri csillagvizsgáló, obszervatórium evakuálásához, mivel maga is tudja, hogy a halálos betegsége miatt meg vannak számlálva hátralévő napjai.

Mivel a Netflix műsorlistája sajnos már nem elérhető a számára (pedig mekkora meta poén lett volna..), ezért inkább kiemelt fontosságú, űrbéli expedíciók után kutat, akikkel kapcsolatba léphet, és akiket figyelmeztethet a Földön bekövetkezett katasztrófáról.

Végül csak egyetlen egy ilyen missziót talál: az Aether bolygóközi járművet, amely a Jupiter egyik lakható holdjáról tér vissza, amelyet maga Lofthouse fedezett fel. A legénység elvesztette a kapcsolatot a Földdel, Lofthouse pedig mindent megtesz annak érdekében, hogy kapcsolatba léphessen velük.

Időközben tudósunknak társasága is akad egy kislány, Iris személyében, akit valaki az evakuációs zűrzavar közben véletlenül "ottfelejtett". A leányzó eléggé magának való teremtés, hiszen a rajzoláson "keresztül" kommunikál, az egész film alatt egyetlen egy szó sem hagyja el a száját.

Augustine kénytelen-kelletlen, más jelentkezők híján magára vállalja a "pótapuka" szerepét, és Iris-el karöltve elindulnak a tőlük északra lévő meteorológiai bázisra, aminek az erősebb, nagyobb hatótávolságú antennája révén végre kapcsolatba léphetnek az Aether-el.

Eközben természetesen az űrben is zajlanak az események, megismerjük kicsit közelebbről az űrhajó (a könyvhöz képest eléggé "átvariált") legénységét, akik a küldetésüket éppen befejezve megpróbálnak visszajutni a Földre. Természetesen mint mindig, ezúttal sem lesz zökkenőmentes a hazaút, lesz itt derült égből aszteroidazápor, űrséta, meg még egy kis aszteroidazápor a hecc kedvéért.

Érezhetően az alkotók próbálták izgalmasabbá tenni az űrbéli "Odüsszeia"-át, ez a szál lehetne legalább olyan érdekes, izgalmas és "szívbemarkoló", mint a magára maradt George földi kalandjai.

Csupán az az egyedüli probléma, hogy az érdektelen, súlytalan (jó persze, az űrben vannak..) mellékszereplőkért egyetlen egy percig sem tudtam izgulni, az űrbéli "vonal" véleményem szerint itt, a filmben korántsem kapott akkora hangsúlyt, mint a könyvben.  

Az még a kisebbik probléma, hogy karaktereknek a bőrszínén változtattak. (Könyörgöm, a Netflix-ről beszélünk, legalább egy színesbőrű karakter minimum kell minden egyes filmjükbe, sorozatukba.)

A könyvbéli mellékszereplők, még ha a jellemábrázolásuk nem is volt túlontúl "kibontva", egytől egyig jól meghatározott ambíciókkal, vágyakkal, és félelmekkel voltak "ellátva", tudtunk velük azonosulni valamilyen szinten. 

Ehhez képest a filmben Sully-n kívül az összes űrbéli karakter totálisan eltér a könyvbéli másától. 

Ez nem is lenne baj, ha kezdene is velük valamit film. A probléma az, hogy bántóan egydimenziós karaktereket sikerült összehozniuk az alkotóknak, konkrétan a film utolsó fél órájára sikerült eljutni oda, hogy érzelmileg tudtak rám hatni egy igencsak emberi döntésükkel a kozmonauták.  

A másik ilyen kihagyott ziccer Augustine űrbéli "ellentétpárja", Sullivan karaktere, aki kvázi a "másik" főhős az idős tudós mellett a könyvben. Sullivan, aki mindent feláldozott azért, hogy végre a csillagok között lehessen, aki sosem ismerte az apját, aki lényegében úgy vesztette el a családját, hogy annak ő ténylegesen soha nem is volt a része.

A könyvben végigkövethettük, hogy hogyan is ment végig a gyász folyamatán, hogyan küzdött meg a hazaúton jelentkező akadályokkal, hogyan békélt meg azzal a ténnyel, hogy sohasem láthatja viszont a lányát, és hogy hogyan lelt új "családra" az űrhajós társai között, miközben új értelmet talált a létezésének az apokalipszis után.

Na a filmeseknek annyit sikerült hozzátenniük a karakteréhez, hogy kukázták ezt az egész "elvesztett család" vonalat, helyette bedobták azt, hogy Sully összejött a parancsnokkal, és hogy terhes is lett tőle.

Brávó, mondhatom. Bennem csupán egyetlen egy kérdés merült fel, mint Ábelben az ominózus reklámban : "De miért????"

Ezzel a húzásukkal az alkotóknak sikerült tönkre vágniuk az eredeti karakter minden pozitív tulajdonságát, de sebaj, így legalább végignézhetjük azt, ahogy a karakter játszó Felicity Jones, "eljátszható" szerep híján mint valami vágásérett ponty, tátott szájjal végignyomja az egész filmet.

(Természetesen itt elsősorban nem a színésznővel van a problémám, őt továbbra is remeknek tartom. Kár hogy itt nem tudta prezentálni nekünk színészi kvalitásait.)

A másik ilyen, számomra érthetetlen baromság a világvége filmes "megmagyarázása". A könyvben azért is "ütött" akkorát maga az apokalipszis, mert kapott egyfajta misztikus körítést, felütést az egész, nem derült ki pontosan, hogy mégis mi okozta az emberiség vesztét, csupán információmorzsákból tudunk következtetni arra, hogy milyen "Esemény" is következett be az "Ítélet napján".

Ezzel szemben a film kínosan próbál valamiféle magyarázatot adni az eseményekre, az egyetlen bajom ezzel csupán az, hogy ezzel az egész "radioaktív sugárzás" magyarázattal a könyvbéli apokalipszis nélküli világvége misztikus hangulatát, atmoszféráját sikerült végérvényesen "megölni". 

Az már csak hab a tortán, hogy "értelmes" magyarázattal itt sem sikerült előállniuk a készítőknek, válaszokat a film sem fog adni. Ezek után viszont joggal merül fel a kérdés, hogy akkor mi értelme volt eltérni a könyvben leírtaktól?

Engem nem zavar az, ha nem szó szerint követi az adaptáció az eredeti művet (ami amúgy is egy lehetetlen feladat, valljuk be őszintén), viszont ha nem tudunk semmit sem hozzátenni az eredetihez, akkor könyörgöm, legalább ne vegyünk el belőle.. 

De hogy ne csak a negatívumok miatt "sírjon" mindig a szám, szeretnék pár gondolat erejéig kitérni a könyv/film "tényleges" főhősére, a korosodó tudósra, Augustine karakterére. Sullivan-el összehasonlítva úgy gondolom, hogy az ő karaktere egész tűrhetően lett adaptálva a könyvből, érződött rajta, hogy a készítők inkább őt szerették volna a középpontba helyezni, ő kapott több teret és "játékidőt" a képernyőn.

A karaktert játszó George Clooney (aki ezzel egyidejűleg a rendezői székben is helyet foglalt) pedig meg is hálálta a belé fektetett bizalmat. Tény és való, hogy nem ez lesz élete színészi alakítása, viszont minden egyes rezdülésében, gesztusában, mimikájában majdnemhogy tökéletesen hozta a könyvbéli tudós karakterét, telitalálat volt erre a szerepre.

Akárcsak a könyvbéli, a filmes karakterében is érződött az "elvesztegetett" évek miatt érzett reménytelenség, keserűség, megbánás, az elkerülhetetlenbe, a "megváltoztathatatlanba" való beletörődés, a múlttal történő szembenézés és a csendes belenyugvás az eljövendőbe, amibe már nincs többé beleszólása. 

Érdekes az az ív, amit a karaktere "leír" a film története során, ahogyan a kezdeti reménytelen helyzetből, letargikus állapotból kilábalva új perspektívákat, új célokat találva próbál meg végre megnyugvásra lelni. 

Ugyanilyen érdekes volt a kapcsolata Iris-el, a "talált" gyermekkel, ami bár az első perctől kezdve elég egyértelműen szimbolikus, metaforikus töltettel, üzenettel bír, mégis hűen prezentálja nekünk, hogy mit is veszített el, mit is adott fel főhősünk a tudós "létért" cserébe.

Pár gondolat erejéig még ki szerettem volna térni a film lezárása, úgy gondolom, hogy a végső Augustine - Sullivan párbeszéd nemcsak hogy egy érzelmi csúcspontja volt az egész filmnek, de méltó lezárásként is szolgált az egésznek. Nemcsak hogy a könyv szellemiségéhez sikerült hű maradni, de még a fájdalmas búcsút, elengedést is sikerült mindenféle túlzásba vitt érzelgősség nélkül megoldani.

Jó pár helyen olvastam, hogy eléggé lehangoló, depresszív lett a film vége, én inkább ezt az egészet úgy fogtam fel, hogy ez egy új kezdet, egy új fejezet, a Földön az emberiség történelme lezárult, az Aether-en maradtak pedig új életet kezdenek a Jupiter holdján.

Mindent összevetve, Az éjféli égbolt nem egy kiemelkedő film. Megvannak neki az értékelhető pillanatai, de közben meg rengeteg bosszantó "gyermekbetegséggel" is küzd. Ha a készítők jobban ragaszkodtak volna az eredeti műben leírtakhoz, talán nem maradt volna ilyen "keserű szájíz" bennem a lezáró képsorok után.

Nem mondanám azt sem, hogy az egész úgy ahogy van, borzalmas filmélmény, inkább mondanám rá azt, hogy középszerű és felejthető. Sci-fi rajongóknak egyszeri megnézésre mindenképpen tudom ajánlani, azoknak viszont, akik szeretnének egy maradandó, egyedülálló élményt szerezni, inkább a könyv elolvasását javasolnám első körben. 

Ha mást nem is, legalább annyit sikerült elérnie a filmnek, hogy megismertette a világgal Lily Brooks-Dalton csodálatos alkotását. Könyvadaptációként, úgy gondolom, már ez is egy értékelhető teljesítmény.