Manapság, az egy kaptafára épülő szuperhősfilmek és a remake-ek áradatában mindig öröm látni, ha egy rendező megpróbál valami újdonsággal, valami egyedi látásmóddal kitűnni a tömegből. Különösen akkor tűnik igazán bátor döntésnek ez a fajta különcködés, ha háborús filmet szeretne rendezni az ember, hiszen ebben a műfajban gyakran úgy érezhetjük, „láttunk már mindent, amit csak el lehet képzelni”.

Sam Mendes rendező új filmje, az 1917 pont emiatt is keltette fel bennem az érdeklődést, hiszen azt a „terhet” vállalta magára, hogy egyetlen snittben, egyetlen vágásban mutatja be nekünk az első világháború lövészárkokkal felszabdalt, sártengerben úszó poklát, mindezt úgy, hogy mi, nézők is azt érezhessük, hogy ott gubbasztunk a szürke senkik, a „névtelen” kiskatonák között a gyilkos golyózáporban.

Christopher Nolan a Dunkirk-el már bizonyította, hogy lehet még újat mutatni a háborús filmek terén, Sam Mendes számára pedig korántsem lehetett idegen a „terep”, hiszen már készített egy filmet Bőrnyakúak címmel az Öbölháborúban szolgáló katonákról. Innentől fogva pedig csak rajta állt, hogy mit szeretne elmesélni nekünk az 1917-ben, ami tényleg 1917-ben játszódik.

Nyugaton a helyzet változatlan..

Javában benne járunk a nyugati front állóháborús poklában, amikor is két angol „kiskatonát”, Schofield (George MacKay) és Blake őrvezetőt (Dean-Charles Chapman, aki mint Tommen lehet ismerős a számunkra a Trónok harcából) egy látszólag lehetetlennek tűnő feladattal bíznak meg : el kell vinniük egy fontos üzenetet a német vonalakon át egy nap alatt, különben másnap 1600 bajtársuk masírozik bele a biztos halálba.

A németek ugyanis, valami „őrült” logikát követve, visszavonták csapataikat több száz méterrel hátrébb, egy jól megerősített védőállásba, viszont egy „túlbuzgó” ezredes, aki szemmel láthatóan hiányzott az „Alapvető harcászati ismeretek” tanórán, úgy gondolja itt az idő a támadásra.  Az idő tehát sürget, hiszen ha nem ér oda az üzenet, akkor Blake bátyja is könnyen hullazsákban végezheti idő előtt. Főhőseink tehát sietve útnak indulnak, hogy a bombatölcsérek által szétszabdalt senkiföldjén, a kísérteties csendbe burkolódzó német vonalakon, és az elhagyott francia „romokon” át eljuttassák az üzenetet a célba.

A story tehát lényegében ennyi : eljutni A-ból B-be, viszont pont azért tetszett, mert tipikusan az a történet, amit lehet, hogy megboldogult dédapád is elmesélt nemegyszer nagyapádnak még anno. Pont ettől lesz az egész hihetőbb, személyesebb, több mint egy átlagos „világháborús” történet.

A film nem esik tehát a szokásos hollywoodi túlzásokba, hőseink nem fogják egymaguk megállítani a komplett német hadsereget szerencsére. (Elég mérges is lettem volna, ha ezt eljátsszák itt is. Mondjuk az emiatt érzett Haragot már egy másik filmben sikerült megtapasztalnom..) Sam Mendes rendező célja inkább az volt, hogy emléket állítson azoknak a „szürke” hősöknek, akikről időközben, ki tudja miért, de megfeledkezett a történelem. 

Szürke senkik..

Ha már szóba hoztam a „szürke” hősöket, ideje szót ejtenünk a látványról, hiszen ez az, amiben az 1917 köröket ver szinte az összes vetélytársára. Az igazat megvallva kicsit szkeptikus voltam azzal kapcsolatban, hogy hogyan sikerül majd megoldani ezt az „egyetlen” vágás dolgot, de Roger Deakins, mint operatőr bámulatosan szép munkát végzett.

A kamera végig a két főhősre koncentrál, összpontosít, sosem távolodik el tőlük túlságosan, ettől a közeli fókusztól pedig az egész olyan, mintha mi nézők is ott lennénk a harcmezőn velük, mint egy harmadik katona, aki a vállán hordozott kamerájával az egészet ledokumentálja az utókornak. Ez a beszűkített nézőpont pedig megteremt egyfajta fojtogató, sokszor kilátástalannak tűnő légkört, hiszen sosem tudhatjuk, hogy mi vár ránk a következő szögesdrótnál, vagy éppen a következő bombatölcsérben. Mindig csak azt látjuk, ami hőseink közvetlen környezetében történik, a jókor, ötletesen „elsütött” kameramozgásokkal pedig tényleg olyan, mintha nem lenne egyetlen egy vágás sem a filmben.

A szemünk elő táruló látvány pedig valljuk be, korántsem bizalomgerjesztő. A film ugyanis a lehető legváltozatosabb módon fröcsköli az arcunkba a világháború mocskát : gránáttölcsérekben hagyott, szépen lassan bomlásnak induló emberi „maradványok”, az éppen csak fedezéket nyújtó, ki tudja mióta oszladozó lótetemek, a holdbéli tájnak tűnő senkiföldje, vagy éppen az éjszaka is nappali világosságban „égő” városka romjai, amit ki tudja már hányszor lőttek ripityára. Ezek az elemek más filmekben is visszatérő kellékek, de mivel itt testközelből, mondhatni közvetlen közelről látjuk, „élhetjük át” mindezt, sokkal erőteljesebben, „letaglózóbban” hatnak ránk, sokkal tovább megmaradnak majd az emlékezetünkben.

A szemünk előtt elevenedik meg a nagy világégés borzalma, embertelensége, miközben a látvány a remek zenei aláfestéssel megteremti azt a fajta nyomasztó, az idegeket lassan felőrlő atmoszférát, légkört, amit a fronton harcoló katonáknak át kellet élniük nap mint nap.

A látvány dicsérete mellett viszont nem mehetünk el egy eléggé fontos dolog mellett : a filmben lényegében éppen hogy csak „felskiccelt” , pár mondattal „felvázolt” karakterekkel találkozunk, egyszerűen nincs elég idő és tér kibontani még a két „főhős” jellemét se. Megtudunk róluk egy-két apróságot, de igazán nem ismerjük meg őket közelebbről, hiába látjuk őket közvetlen közelről. Ez számomra azért probléma, mert hiába látjuk végig az orrunk előtt az általuk megélt borzalmakat, az őket ért viszontagságokat, egyszerűen képtelen voltam azonosulni velük, vagy egy kicsit is izgulni értük. Emiatt is a film egyik legnagyobb tragédiája számomra súlytalanná vált, nem ütött akkorát, mintha jobban megismertem volna a két „kiskatonát”.

Kicsit ahhoz az érzéshez tudnám hasonlítani az egészet, mintha Schofield és Blake nem a mi közvetlen szakaszunkban szolgálna, hanem mondjuk éppen egy másik egységben. Futólag ismerjük őket, talán még a nevük is rémlik, de amikor megtudjuk azt, hogy ők is elestek a harcok során, nem érzünk semmit sem, egyszerűen elfogadjuk, hogy nincs mit tenni, „így megy ez”, ilyen a háború.

De akkor jogosan merülhet fel a kérdés, hogy volt-e értelme az életüket kockáztatni azért, hogy megmentsék 1600 másik bajtársukat, akik még lehet, hogy a nevükre sem emlékeznének???

A film végén a Benedict Cumberbatch által alakított MacKenzie ezredes jogosan teszi fel a kérdést, mi van akkor, ha holnap azok az emberek, akik most leállították a támadást, nem-e gondolják-e meg magukat és küldik a halálba ugyanezt az 1600 embert, akiket most éppen „megmenteni” akartak. Számít-e egyáltalán a vezetőség szemében ez az 1600 ember? Vagy csak pusztán számok, egy leírható veszteség a listán, amivel amúgy is kalkuláltak? 

A film ügyesen dobja fel ezeket a kérdéseket nekünk nézőknek, és ránk bízza a döntést. A készítőknek úgy sikerült mesélniük a hősiességről, az emberi tettekről, a bajtársiasságról, hogy közben nem estek bele a háborús filmektől „megszokott”, túlidealizált „hősmítoszba.”

Nem próbálták meg a háborút, az öldöklést idealizálni, „kiszínezni”, hanem rámutattak arra, hogy az egyéni tettek is lehetnek fontosak a nagy egészben, számíthatnak is valamit, még ha végül nem is jár értük más, mint egy szépen csillogó plecsni, ami habár jól mutat a katonakabáton, de nem pótolja az örökre elveszített bajtársainkat.

Mindent összevetve, sokat vártam az 1917-től, és végül nem is kellett csalódnom. Nemcsak a képi világa, a feszült, fojtogató hangulata miatt lett számomra egy maradandó élmény, de a felvetett kérdések, a hősiességről alkotott gondolatok is kiemelik a háborús filmek „sártengeréből”. Mindenkinek ajánlom, aki a „szokásostól”, a „megszokottól” eltérő háborús filmet keres, és akit nem fog untatni a tény, hogy lényegében a film nem szól másról, mint eljuttatni a szereplőket A-pontból B-be.

Kicsit „mélyebb” karakterábrázolással egy instant klasszikus születhetett volna, így viszont be kell érnünk egy kiváló filmmel, aminek a képsorai és gondolatai sokáig ott lesznek velünk a mindennapokban. A mostani filmes kínálatot elnézve szerintem ez bőven elfogadható teljesítmény.