Nehéz dolog a kissé túltelített fantasy művek világában érvényesülnie egy-egy új „versenyzőnek”. Elvégre annyi remek alkotás feldolgozta már ezt a témát, hogy mostanra már igazán fel kell kötni azt a bizonyos „láncinges” nadrágot, ha meg szeretnénk ragadni valamivel a nézők figyelmét.

A klasszikus sémákat, toposzokat már unalomig ismerjük : Adott egy gonosz, akit szinte képtelenség legyőzni, és adott egy hős, aki vonakodva bár, de vállalja végül ellene a harcot. Adott viszont a kérdés, hogy mi van akkor, ha hősünket nem érdekli a világ megmentése, egyes-egyedül a személyes bosszú motiválja?? A Goblin Slayer pontosan emiatt a „felütés” miatt lett számomra érdekes.

Na de ne szaladjunk annyira előre, kezdjük a történettel.

Történetünk egy olyan világban játszódik, ahol különféle kalandorok küldetéseket teljesítve, pénzért, jutalomért küzdenek meg szörnyekkel, démonokkal. Adott a női főszereplőnk, nevezzük szimplán „papnőnek” , mivel amúgy is egy támogató, support karakter. Kezdő, porcelán rangú karakterként szeretné elvállalni első küldetését, de mivel tapasztalatlan, így csatlakozik egy kisebb csapathoz goblin vadászatra.

A goblinok kis termetű, alattomos lények, akik fosztogatásból, lopásból élnek. Meg van emellett az az undorító szokásuk, hogy a szaporodáshoz, utódnemzéshez elrabolt nőket, lányokat „használnak” fel. Mivel nem sok jutalom jár a megölésükért, így a kezdő, tapasztalatlan kalandorokra vár a likvidálásuk.

Kérdezhetnénk, mi baj történhet, ha nulla tapasztalattal állunk neki harcolni egy olyan ellenséggel, aki nemcsak hazai pályán, de még túlerőben is küzd?

Elárulom, semmi jó. A csapat nagyobbik, „szerencsésebb” részét pillanatok alatt lemészárolják a goblinok, a megmaradt hölgytagokat pedig „játékszerként” használják fel. Papnőnk életét egy rejtélyes alak, a címszereplő Goblin Slayer menti meg. Innentől fogva csapatban küzdenek tovább, mivel ahogy a neve is mutatja, férfi főhősünk kizárólag a zöld kis „emberkék” eliminálásra specializálódott.  

Természetesen a történet előrehaladtával kiderül, mi is az oka a goblinok iránti gyűlöletének. Emellett ahogyan egy jóféle szerepjátékban, RPG-ben illene, idővel egy nagyszájú, iszákos törpe sámán, egy éles nyelvű elf lövész, és egy „gyíkember” pap is csatlakozik a duóhoz, csapatban aprítva tovább a soha nem fogyó zöld áradatot.

A történetről nem is szeretnék többet elárulni, mivel az évad nagy része arról szól, hogyan lehet minél több kis zöld manót eliminálni a lehető legváltozatosabb, leghatékonyabb módon. Emellett természetesen megtudhatunk egyet s mást a címszereplő múltjáról is visszaemlékezések formájában.

Ez így elsőre elég „soványnak” tűnhet, sokak szerint el is laposodott az évad végére a sorozat, viszont számomra a remek harcok és a realista, a szokásos fantasy toposzokat elkerülő cselekmény folyamatosan fent tudta tartani az érdeklődést.

Apropó realista megközelítés.. A berserk óta nem láttam ilyen "erőszak cúnamit" , ami a legelső, nyitó epizódban végbement. A készítők nem is finomkodtak nagyon, itt bizony nem egy felkavaró jelentre számíthatunk az évad során. Az erőszak ilyen szintű, naturalista ábrázolása azonban koránt sem öncélú.

Sokkal inkább arra világít rá, hogy ebben a világban milyen könnyen elbukhatunk, ha félváról vesszük a dolgokat. Ha nincs elég tapasztalatunk a harcban, a halál kegyetlenül, minden előjel nélkül csap le ránk. Ebben a kegyetlen világban bármi megengedett a győzelem érdekében, a küzdőfelek nem is válogatnak nagyon az eszközökben.

A harcok emiatt nemcsak iszonyat látványosak, de jóval taktikusabbak, mint a hasonszőrű művekben, hiszen itt nem a hercegnő keze, hanem konkrétan élet-halál kérdése, hogy sikerül-e egy-egy küldetés.

A Goblin Slayer pont emiatt a realistább megközelítés miatt a romantikus hős mítosszal is leszámol, mivel sok kalandornak esze ágában sincs vásárra vinni a bőrét „fillérekért” a goblinok ellen. Mivel a jutalom csekély egy-egy goblinos küldetés után, ezért senkit se igazán érdekel a kezdő, zöldfülű kalandorokon és a „goblin-szakértőnkön” kívül, ha esetleg a zöld kis manók kedvük szerint végig prédálnak egy-egy falut.

A realista megközelítés a látványvilágban is tetten érhető. Szerencsére valamilyen szinten sikerült kordában tartani a szokásos, „animés” túlzásokat a karakterábrázolásokban. (Igen, a női karakterek mellbőségére gondolok itt elsősorban.) A sorozat egyik legerősebb eleme véleményem szerint pont ez a naturalista, „bevállalósabb” képi világ, ami kiemeli a hasonszőrű fantasy művek közül. Pont emiatt a valóságszerűbb ábrázolása miatt lesz egy-egy erőszakos, „gore” jelenet annyira ütős és csontig hatoló. Elvégre a bosszú véresen tálalva az igazi..

Apropó bosszú… Pár mondat erejéig kitérnék a főhősünkre, hiszen az ő karaktere sem a megszokott „fantasy-hős”. Csendes, magának való harcos, akit nem érdekel más, mint hogy bosszút álljon a goblinokon, akik kiirtották a faluját, és megölték szeretett nővérét.

Nem érdekli a világ megmentése, sem az, hogy a többi kalandor egyfajta „csodabogárként” tekint rá, ő minden idejét és energiáját a goblinok elleni harcnak szenteli. Nemcsak kiváló kardforgató, de egy született stratéga, akinek az igazi fegyvere a képzelőereje. A goblinok elleni harcban minden eszközt bevet, legyen az egy mágikus tárgy nem éppen „rendeltetésszerű” használata, vagy egy, a társa által használható képesség.

Viszont hiába szakértője a „goblin-irtásnak”, komoly árat kellett fizetnie emiatt. „Önkéntes” száműzetésben, magányosan tengeti napjait, gyerekkori barátján kívül nem igazán érintkezik a külvilággal. Csak és kizárólag a bosszúja érdekli, személyes küldetésének érzi a goblinok eltörlését a föld színéről.

Szerencsére némi jellemfejlődés is tetten érhető nála, mivel nemcsak a társai iránt kezd el a későbbiekben kötődni, de mások érzéseit, döntéseit is elkezdi végre figyelembe venni. ( Ja és megtanul az „igen”, a „sajnálom”, és a „tényleg” szavakon kívül máshogyan is kifejezni magát...)

A sorozat folyamán szépen lassan eljut egy olyan pontra, ahonnan már nem tud egyedül tovább jutni, kénytelen a társaira hagyatkozni. Talán itt, a legvégén „csúcsosodik” ki az anime cselekménye, hiszen remekül prezentálják nekünk a készítők, hogy lehetünk akár ezüst rangú, akár platina rangú kalandorok, előbb vagy utóbb eljön az a pillanat az életünkben, amikor elérjük a képességeink végső határait. Ilyenkor kell „bátornak” lennünk, és segítséget kérnünk a társainktól, elvégre ők pont emiatt vannak mellettünk.

Elvégre a kalandorlét nemcsak a szörnyek rutinszerű kaszabolásról, „farmolásáról” szól. Ugyanúgy hozzá tartoznak a társak, a velük való közös utazás, hiszen velük együtt lesz teljes a kaland, amire később egy kupa bor mellett megemlékezhetünk. 

Ki tudja hogy mit hoz a jövő, lehet hogy így sikerül végre túllépnünk a múltunkon, és elkezdeni végre egy új emberként, igazi kalandorként nemcsak a bosszúnak élni… Talán ez a Goblin Slayer igazi lényege és üzenete...

Összefoglalva :  A Goblin Slayer szerelem volt első látásra : az első epizódnak sikerült úgy a képernyő elé szegeznie, hogy a későbbiekben ellaposodó cselekmény ellenére is végig kitartottam mellette.

Mindenkinek csak ajánlani tudom, aki unja már az ezerszer látott, unalomig ismert fantasy toposzokat. ( A felkavaró jelenetekre viszont készüljön fel jó előre..)

Bízom benne hogy visszatér még kedvenc goblin vadászunk a későbbiekben, hiszen biztosan van még elmesélnivaló kaland, és pár levágandó goblinfej a tarsolyban..