Szegény Warner Bros.-ra az utóbbi években igencsak rájár a rúd. Nagy igyekezetükben, hogy utolérjék a Marvel-t univerzumépítés és filmek terén, sikeresen összehegesztettek egy olyan filmes univerzumot, ami csak erős jóindulattal állítható oda a "másik oldal" hősei mellé.

A nagy kapkodás pedig olyan "szörnyszülötteket" okádott ki magából az évek alatt, mint pl. a 2016-os Öngyilkos osztag, ami kicsit olyan volt, mint Frankenstein szörnye: egy két lábon járó katasztrófa, amiről senki sem tudja, hogy mi is tartja valójában össze.

A csúfos bukta után szerintem mindenki úgy volt vele, hogy ennek a filmnek még az emlékét is ki kell törölni a tér-idő kontinuumból. Kapóra jött hát a fejeseknek, hogy A galaxis őrzői ünnepelt rendezője, James Gunn akkoriban éppen fasírtban volt a Disney-vel néhány korábbi tweetje miatt, meg is kapta a "hálás" feladatot, kezdjen már valamit ezzel a hírhedt osztaggal...

Így történt hát, hogy Az öngyilkos osztag nem is reboot, nem is "valódi" folytatás, ami úgy viszonyul az elődjéhez, ahogyan az megérdemli (VIGYÁZAT, SPOILER KÖVETKEZIK!): az első akciójelenetben szimbolikusan, a lehető legváltozatosabb módon kivégzik az előző csapat majdnem minden egyes tagját, csak hogy bennünk, mezei nézőkben is tudatosuljon, hogy a dicstelen múlt szellemét egészen biztosan nem itt fogják megidézni.. SPOILER VÉGE

Ha a múlt szellemét nem is, a 80-as, 90-es évek legszebb akciófilmes hagyományait egészen biztosan: 

Adott egy titkos kormányügynökség, ami Amanda Waller (Viola Davis) vezetésével a bebörtönzött őrültekből állít össze olyan "öngyilkos" osztagokat, akik az USA zászlaja alatt végzik el a "piszkos" munkát. Ha sikerrel járnak, tíz évvel csökkentik a büntetésüket, ha pedig ellenállnak, a nyakukba ültetett bomba felrobban. 

Waller ezúttal két csapatot küld az amcsi filmekből már jól ismert trópusi "banánköztársaságba", Corto Maltese szigetére egy “szokványos” misszióra. Persze semmi sem úgy alakul, ahogyan azt eltervezték, nagyjából a film első 20 perces felvezetése után elszabadul a pokol. Vagy ha stílusos akarok lenni, a Trópusi Vihar...

Ben Stiller és Robert Downey Jr. klasszikusához hasonlóan filmünk sem próbálja egy percig sem komolyan venni magát, ez pedig hihetetlenül frissítően hat az elmúlt évek izzadságszagú DC-s "világmegmentő" szuperhősfilmjei után. Záporoznak a trágár egysorosok, a szereplők folyamatosan beszólogatnak egymásnak, miközben a film nem rest önmagán és az egész szuperhős zsáner műfajon teli pofával röhögni. 

Gunn szerencsére "sose nyomja fullba a kretént", egészen ötletes, nemegyszer groteszk humorral, nem várt fordulatokkal operál, nem degradálja le a filmjét egy 12 éves szintjére, miközben az akció végig 100%-on pörög, mi meg csak kapkodjuk a fejünket, hogy éppen milyen "állatságot" is láttunk a filmvásznon.

Érdekes módon ez az osztag a korábbival ellentétben sokkal jobban működik, az X különítmény tagjai közti kémia itt ténylegesen érezhető. A szokásos nagyfiús "pöcsméregetés" természetesen itt is terítékre kerül Bloodsport (Idris Elba) és Békeharcos (John Cena) prezentálásában, de ez a fajta "kakaskodás" mégsem válik a film vagy a cselekmény kárára, sokkal inkább egy plusz humorforrásként funkcionál. (Néha komolyan nem tudtam eldönteni, hogy John Cena ekkora színészi antitalentum lenne, vagy direkt "tolja túl" ennyire Békeharcos karakterét.)

Tegyük persze azt is hozzá, hogy a legtöbb szereplő jelleme egy szalvétán elférne, pár soros, felskiccelt karakterek ők, mégis, kellően "elborult" képességekkel, orgánummal rendelkeznek ahhoz, hogy megszeressük vagy éppen megutáljuk őket.

Persze itt is megkapjuk a szerethetően együgyű, nem túl okos karaktert King Shark, Nanaue személyében, de én az igazat megvallva még őt sem éreztem feleslegesnek a filmben, egészen szórakoztató megnyilvánulásai voltak a behemót, mindig éhes "cápalinak" a filmvásznon.

Szerencsére a karakterépítés nem csak abból áll, hogy fekete-fehér visszaemlékezésekben megismerjük a szereplők hányatott gyerekkorát, miközben valami szomorú zene szól a háttérben. A karakterek közti párbeszédek nem csak arra jók, hogy megismerjük az egymáshoz való viszonyukat, de az elejtett információmorzsákból az adott "hős" motivációira, félelmeire, múltbeli traumáira is fény derül.

A folyamatos érkező egysorosok pedig ügyesen feledtetik azt a tényt, hogy a vicces felszín alatt a film egészen komplex és húsbavágó témákat feszeget, mint pl. "Amerika, a demokrácia őre" kritikája, ami pont Békeharcos személyében csúcsosodik ki, aki képes korántsem tisztességes eszközökkel küzdeni a "jó ügy" érdekében.

Emellett terítékre kerülnek olyan, nem éppen elhanyagolható témakörök, mint a bajtársiasság, az egymásra utaltság érzése, de a szülő-gyerek, "apa-fia, apa-lánya, anya-fia" kapcsolatokat is sikerült egészen ötletesen a vászonra vinnie a rendezőnek. Mindezt úgy, hogy egyszer sem hangzott el a filmben az ominózus Martha szó..

Brávó James, igazán le lettem nyűgözve!

A fékevesztett akcióra már korábban utaltam, viszont muszáj megemlítenem külön azt a tényt, hogy mennyire jól áll a filmnek ez a fajta "bevállalósság". A készítők ugyanis nem finomkodtak, itt bizony röpködnek a fejek, a végtagok, premier plánban látjuk, ahogy széttépnek egy embert, vagy éppen a kamera időz el egy kicsit hosszabb ideig egy cafatokra robbantott hulla torzóján.

Az explicit brutalitás viszont úgy gondolom, hogy esetünkben korántsem öncélú "magamutogatás", számomra teljesen természetesnek hatott, egyfajta "komolyságot" adott a filmnek, az akciójelenetek ezáltal korántsem tűntek annyira súlytalannak, "tét nélkülinek", mint más szuperhősfilmben.

Az egész őrület pedig egy olyan főgonoszban "csúcsosodik ki", aki kellően "eszement" ahhoz, hogy egy életre az emlékezetünkbe véssük az alakítását.

Ha pedig mindezekhez hozzávesszük a pazar látványvilágot (színek, úristen, színek egy DC filmben!!), a remek zenéket, akkor megkapjuk az elmúlt évek egyik legjobb "hősfilmes" vizuális prezentálását.

Összefoglalva: Az öngyilkos osztag az a film, amivel a Warner megmutatta, hogy korántsem lehet még leírni őket.

Szórakoztató, kellően véres, olykor komolytalan, néha eléggé kiszámítható fordulatokkal operáló, groteszk humorú, de mégis kellően "bátor" műfajparódia, ami üdítő változatosságnak hat az egy kaptafára építő szuperhősmozik sivatagában.

Bátran tudom ajánlani mindenkinek, aki egy kicsit már belefáradt a zsáner unalomig ismert toposzaiba, ők garantáltan jól fognak szórakozni ezen a filmen.