Nyugodtan mondhatjuk azt, hogy a költészet, a vers majdnemhogy egyidős az emberi civilizációval, az egyik legősibb önkifejezési forma, gondoljunk csak az olyan, az ókorból származó költői emlékekre, mint a sumer Gilgames-eposz, vagy éppen a görög Homérosz művei, az Iliasz és az Odüsszeia.

Japán ebből a szempontból is különleges ország, mivel az ő költészetük annyira egyedi, annyira áthatja a távol-keleti ország kultúrája, a tipikus "japános" gondolkodás, látásmód, hogy máshol nem is nagyon tudnánk találni hasonló műveket.

Remek példa erre a haiku, a japán líra egyik jellegzetes versformája, ami rendkívül szigorú, kötött szabályrendszerrel dolgozik (három sorból állhat, 5 - 7 - 5 szótag minden egyes sorban, szerepelnie kell benne évszakszónak, csattanóval kell véget érnie), amelyet teljes mértékben egyetlen egy másik nyelvre sem lehet átültetni.

A kicsit hosszúra nyújtott bevezetőből már kiderülhetett gondolom az, hogy ezek a fajta rövid versek, haikuk jelen cikkünk alanyában, a tizenhetedik nyár a városban című animében is kiemelt szerepet kapnak.

Főhősünk, Sakura, akit mindenki csak Cseresznyének hív a neve után, egy tipikusan magának való, zárkózott srác. A szóbeli kommunikáció nem igazán az erőssége, inkább a haiku-versek segítségével próbálja meg szavakba "önteni" érzéseit, gondolatait. 

A másik főszereplőnk, Yuki, alias "Mosoly" a fiú szöges ellentéte : életvidám, folyamatosan 100%-on pörgő nőszemély, aki  népszerű influenszerként a mindennapjai jelentős részét a követőinek élő adásban közvetíti. Viszont Cseresznyéhez hasonlóan ő is tele van gátlásokkal : szégyelli "nyúlfogát" és fogszabályzóját, ezért inkább maszkkal takarja el az arcát.

A két fiatal a plázában fut véletlenül egymásba, egy szerencsétlen baleset, és az abból fakadó félreértés miatt végül együtt töltenek egy rövid, de varázslatos nyarat.

Külön kiemelném a haikuk ábrázolását, megjelenését az animében. Egyrészt falfirkaként városszerte szembetalálkozunk velük, másrészt Sakura barátunk ezek segítségével reflektál, reagál a történésekre.

Ebből fakadóan nemcsak hogy remekül passzolnak az adott jelenethez, extra mondanivalóval "kiegészítve" azt, de a történet, a cselekmény szempontjából is kiemelt jelentőségük van, hiszen ezáltal jobban megértjük a szereplők gondolatait. 

A látvány és a zene pedig kéz a kézben jár a versekkel, az élénk, telített színek egyfajta életre kelt festmény érzetét kelti bennünk, kicsit olyannak tűnt nekem, mintha a haiku-versek gazdag "gondolatvilágát" próbálták volna meg vászonra vinni. A végeredmény pedig kellően egyedi, animés, a műfaji sajátosságokat magában hordozza, viszont sok "hasonszőrű" társával ellentétben egyáltalán nem túlzó, öncélú a vizuális megvalósítás.

A japán animációs filmek egyik visszatérő, központi témája önmagunk elfogadása, az útkeresés, a felnőtté válás témaköre. Hibáink elfogadása itt, ebben az animében is központi szerepet kap : míg Sakura a gátlásait vetkőzi le szépen lassan, a kommunikációs hiányosságain próbál meg javítani Yuki segítségével, addig a lány végre elfogadja önmagát, megbékélve a nem éppen hétköznapi mosolyával.

"A búcsú néma,
mint egy hervadó virág
a cseresznyefán."

A Sakura / Yuki páros mellett a film másik központi cselekményszála az idős, gondozásra szoruló öregúr, Mr. Fujiyama eltűnt lemeze utáni kutatás. Mint ahogyan a költészetben, úgy itt is megjelenik a múlt, az elmúlás témaköre, amit nemcsak a régi bakelitlemez, hanem a lassan "elfogyó" nyári napok is szimbolizálnak.

Szomorkodni, rágódni a múlton viszont kár, hiszen pont a versek, a haikuk és a zene segítségével tudjuk megragadni, "megfagyasztani" azt az emléket, azt a pillanatnyi érzést, ami annyira kedves a szívünknek.

Ha csak egyetlen egy haiku-val kellene leírnom a film központi üzenetét, akkor Fujiyama úr kedvenc versét idézném, amit Sakura-nak is jópárszor elszavalt :

"Tiszta szívedből
szeresd az érzéseid.
Fogadd el őket."

Összefoglalva: A tizenhetedik nyár a városban pont azt nyújtja nézőnek, mint amit a címe is sejtet : egy szép nyári történetet egy fiúról és egy lányról.

A látványvilága kellően egyedi, magával ragadó, a versek kiválóak egytől egyig, a két főszereplő pedig a maguk esetlen módján aranyosak és szerethetőek. Plusz pont a készítőknek, hogy a két főhős esetében elég egyértelműen látszik a karakterfejlődés, jó volt látni, hogy a film végére mindketten legyőzték a saját korlátjaikat.

Anime fanoknak és a japán líra kedvelőinek kötelező darab, de ki merem jelenteni, hogy a műfajtól kicsit idegenkedők számára is könnyed nyáresti kikapcsolódást nyújthat a film.