A Nyomás alatt, eredeti címén It's Kind of a Funny Story pont egy ilyen film.

Főhősünk, Craig egy totál átlagos srácnak tűnik, aki a szokásos tinédzserkori szorongásokkal küzd : szerelmes egy olyan lányba, aki a legjobb barátjával jár, közben pedig próbál megfelelni a szülői elvárásoknak, és bejutni a nyári egyetemre.

Egy nap aztán úgy érzi, hogy sok neki már mindez, összecsapnak felette a hullámok, megfordul a fejében az öngyilkosság gondolata is, úgyhogy inkább egy vasárnap reggel úgy dönt, hogy bemegy a kórház pszichiátriai osztályára egy kivizsgálásra.

Mivel azonban a gyerekosztály éppen felújítás miatt zárva van, Craig pillanatok alatt a felnőtt részlegen találja magát. Itt összebarátkozik az egyik beteggel, Bobbyval, aki a mentora és pártfogója lesz.

Később persze a szerelem is rátalál egy másik tizenhat éves, Noelle személyében, igaz, addig eléggé göröngyös utat kell bejárnia a fiatalembernek.

Jogos lenne a kérdés, hogy mégis mi baja lehetne egy 16 évesnek (vicces, de ez a filmben is elhangzik), hiszen a tinédzserévek a legszebb éveink, viszont sokszor éreztem én is azt, mint a Craig, hogy mindenki másnak a környezetemben mindig minden összejön, én meg csak sodródok az árral, semmi beleszólásom sincsen a sorsom alakításába.

Természetesen a szűkebb környezetéből meg is kapja ilyenkor az ember, hogy "neked nem lehet semmilyen problémád sem az életben, hiszen még fiatal vagy, azt csinálhatsz, azzal foglalkozhatsz, amivel csak akarsz". Sajnos azt az egyet felejtik el ilyenkor sokan, hogy nincs mindig kristálytiszta célok előttünk az életben, sokszor menet közben, "improvizálva" kell kitalálnunk, hogy mégis mit akarunk kezdeni magunkkal.

Érdekes, ahogyan ez az "útkeresés" a filmben is megjelenik, ahogyan minden egyes szereplő próbál a maga fura módján valahogyan visszatalálni önmagához, valamiféle kapaszkodót keresni a szürke hétköznapok káoszában.

Minden spoiler nélkül, Craig karaktere pont attól volt már az első perctől is rokonszenves, hogy ő nem világmegváltó problémákkal küzd, teljesen hétköznapi céljai, álmai vannak az életben, viszont valahogyan nem találja a helyét a nagyvilágban, egyszerűen csak "éppen nincs jó passzban", elveszve érzi magát. 

A másik szereplő, aki majdnem ellopta az egész show-t, az Bobby, akit Zach Galifianakis alakít. Ő mindig egy kicsit fura, "bogaras" fickókat játszik a vásznon, itt viszont a saját démonaival küzdő, apaként csetlő-botló Bobby-ként abszolút telitalálat, olyan volt nekem, mintha direkt rá írták volna ezt a szerepet. Nemcsak egy remek mentora, "tanítója" a 16 éves Craig-nak, de a karakterén keresztül a felnőttkori depresszió, szorongás egy aprócska, de mégis fontos szeletét is sikerült általa bemutatni. 

A karakterének a dinamikája is roppant érdekes volt. Egyszerre volt a nagypofájú, laza felnőtt, és a saját problémáival, a múltja árnyaival küszködő nagyra nőtt "gyerek", aki képtelen felnőni a felelős apaszerephez.

Kettejük párosa Craig-el el is vitte a hátán az egész filmet, nagyon jól működött köztük a "kémia".

Szükség is volt erre a mester-tanítvány szálra, mert a többi karakterre, szereplőre sajnos nem is igen jutott idő. Ott volt például a fiatal Emma Roberts, aki teljesen hitelesen hozta Noelle karakterét, mégis úgy éreztem, hogy ő csak arra szolgált, hogy Craig számára motiváló erő legyen a depresszióból, a szorongásból való kitöréshez.  Kár érte, mert önmagában egy rendkívül vicces, egyedül is helytálló leányzó, akinek jó pár vicces jelenetet köszönhetünk a filmben. 

Viszont úgy gondolom, minden negatívum ellenére, kaptunk egy eléggé érdekes, és a mai világban aktuális témát, a mentális betegségek, depresszió, szorongás témakörét. Külön dicséret jár a filmnek, hogy nem kezelte "űrlényekként" a pszichiátriai osztályon kezelt betegeket, hétköznapi emberek sorsaiba, tragédiáiba nyerünk bepillantást. Pont az a film egyik nagy pozitívuma, hogy teljesen hétköznapi példákon keresztül volt képes bemutatni egy ennyire nehéz és kényes témát úgy, hogy egyszer sem ment át öncélú sajnáltatásba csak azért, hogy jobban megszeressük ezeket a figurákat.

Azt már csak "zárójeles" gondolatban jegyzem meg, hogy ezek az emberek nagyobb figyelemmel és törődéssel fordultak a főszereplő sráchoz, mint a szűkebb környezete.

A film csak utal rá, de szóba kerül a túlzott szülői elvárás, mint lehetséges stresszfaktor, itt mindez Craig apukája személyében kerül bemutatásra. Most erre mondhatnánk, hogy de hát csak jót akart ő, nem akart ártani a gyerekének. Ez igaz is, viszont a túlzott elvárások, a valóságtól elrugaszkodott elképzelések sokszor nem hogy nem motiválják az ilyen típusú szülő gyerekét, sőt, inkább egyfajta nyomasztó "súlyként" nehezedik rá a gyerkőc vállára, mint ahogyan azt láttuk Craig esetében is.

Szerencsére az alkotók nem törtek pálcát senki feje felett sem, nem kezdtek el negatív karaktert gyártani, egyszerűen csak bemutatták nekünk a lehetőségeikhez mérten, hogy mi válthatja ki egy olyan emberben az öngyilkosság gondolatát, akinek látszólag "mindene" megvan.

Nem egy tökéletes film, szó se róla, de úgy képes beszélni egy nagyon kényes, és sokszor a szőnyeg alá söpört témáról, ahogyan arra kevés más film képes. Talán kicsit több költségvetéssel, kicsit tapasztaltabb rendezővel még jobb is lehetett volna, bár én úgy érzem, hogy így sincs miért szégyenkeznie, hiszen a lehetőségeihez mérten sikerült egy kerek történetet átadniuk a készítőknek. A film egy kifejezetten "erős" lezárást kapott, az üzenete, a végső mondanivalója szerintem példaértékű, és ügyesen ellensúlyozza a film olykor sötétebb, kilátástalannak tűnő, nyomasztó hangulatát. 

Úgy tanít minket a magunk és mások elfogadására, a mások érzéseivel való törődésre, figyelmességre, hogy közben nem válik egy percre sem "szájbarágóssá" az üzenete. Nem kezd el mély megfejtésekbe kezdeni, egyszerűen csak rávilágít arra, hogy mennyire fontosak a célok, az álmaink "kergetése", követése az életben, és hogy olykor nem árt eközben figyelni másokra is.

Fura egy ilyen filmnél kimondani, leírni, de ha röviden, tömören szeretném megfogalmazni, akkor az emberi élet megbecsülésére, az emberi élet szeretetére tanít meg minket.

Mindenkinek csak ajánlani tudom, aki Craig - hez hasonló problémákkal küzd, vagy akit kicsit is érdekel ez a téma.

Úgy gondolom, nem lesz elvesztegetett idő ez a 101 perc, és talán közben, vagy a film megnézése után mi magunk is elgondolkodunk majd pár dolgon. Ha ezt sikerül elérnie a filmnek, akkor már azt mondom, hogy megérte elkészíteni..