Pár hete volt Valentin nap, ami hagyományosan a szerelem ünnepe. Mivel ez a nap elméletileg a szerelmesekről szól(na), ezért úgy gondoltam, illő lenne valamilyen romantikus filmmel utólag megünnepelni. 

Viszont adott a kérdés hogy az egy kaptafára épülő romantikus filmek között találunk-e olyat, ami képes is újat mondani nekünk, nem pedig a szokásos lózungokat puffogtatja el újra és újra.

Mind ismerjük szerintem a romantikus filmek jól bejáratott paneljeit : adott a fiú, és adott a lány, akik első látásra egymásba szeretnek. Szerelmük természetesen nem teljesedhet ki a film első 5 percében, ezért mondvacsinált indokokkal, logikátlan fordulatokkal addig húzzák a néző agyát, amíg végül minden jóra nem fordul, és hőseink elandaloghatnak kézenfogva a naplementében.

Nem éppen szokványos kérdések ezek, ritkán is jelennek meg romantikus filmek során. Szerencsére cikkünk alanya, az 500 nap nyár csak látszólag egy szokványos film, hiszen a narrátor a film elején a tudatunkra adja, hogy hiába szól egy fiú és egy lány kapcsolatáról, attól még korántsem az a megszokott „szerelmes film”.

Nem is húznám tovább az időt, kezdjük a történettel. Főhősünk, Tom egy teljesen hétköznapi srác, akinek minden vágya, hogy építész lehessen, ehelyett mégis inkább képeslaptervezőként tengeti szürke hétköznapjait. (Tom, Theodore Twombly üdvözletét küldi!! ) Régimódi beállítottságú, hiszen még mindig hisz az „igaz” szerelemben, úgy gondolja, csak akkor lehet igazán boldog az életben, ha végre megtalálja a „Nagy Őt”.

A „Nagyon nagy Ő” természetesen meg is érkezik főnöke új asszisztense személyében. Summer, bár ugyanazokat a szomorú, mélabús angol slágereket szereti, szöges ellentéte Tomnak. Nem hisz az igaz szerelemben, meg úgy általában semmilyen szerelemben sem. Nem akar senki nője sem lenni, egyszerűen csak élvezni szeretné az életet, megélni minden pillanatot, amíg még megteheti.

Persze gondolhatnánk, hogy egy jó romantikus filmhez híven ez a későbbiekben változik majd, viszont a lány már a legelején a tudtára adja Tomnak, hogy ő aztán nem szeretne semmilyen komoly párkapcsolatot sem. A fiú nem tehet mást, belemegy persze a „játékba”, és mi ennek a feledtébb furcsa, „se-veled se-nélküled” kapcsolat állomásait követhetjük nyomon 500 napon át.

A történet után rátérnék az 500 nap nyár másik nagy erényére, arra, hogyan is prezentálja nekünk Tom és Summer kapcsolatát.  A szokásos „naplementében andalgós, esőben futkozós” jelenetsorokkal ellentétben sokkal inkább próbál a realitások talaján mozogni a film.

Az első ottfelejtett pillantások, a másolóban megejtett gyors csókcsata, vagy éppen a parkban, az IKEA-ban történő bolondozások remekül prezentálják nekünk a szerelem kezdeti, mámorító napjait, amikor még ott volt a szemünkön a rózsaszín hályog és nem láttuk még a későbbi intő jeleket. Remek példa erre az első szerelmes légyott utáni, musical-be illő táncjelenetet, amely majdhogynem tökéletesen visszaadja azt az örömteli érzést, amit az első közös éjszaka után érezhettünk anno.

Úgy hihettük ekkor, hogy tényleg bármi megtörténhet velünk, és hogy ez az érzés örökké tart majd. Nem akarok ünneprontó lenni, filmünk esetén a kijózanodás ebből a földöntúli állapotból sajnos viszonylag hamar bekövetkezik..

Jogosan jöhet a felháborodás, hogy én akkor most jól "elspoilezetem" a film végét, viszont ahogyan korábban már mondtam, ez nem egy szokványos film, ami abban is megmutatkozik, hogy nem időrendben, hanem az ötszáz napos időkeret kronológiájában előre-hátra ugrálunk. A kezdeti mámor és a szürke hétköznapok közti szöges ellentétet remekbe szedetten prezentálják nekünk az egymás mellé rakott, szinte teljesen megegyező, mégis időrendben és hangulatukban gyökeresen eltérő jelenetsorok.

Csak egy példa erejéig kitérnék ezekre : a film két pontján megismétlődik ugyanaz a montázs, jelenetsor, csak éppen a monológok, és az azokat mondó személyek változtak hirtelen. A film így szájbarágás nélkül a tudatunkra adja, hogyan is múlt el a kezdeti fellángolás hőseink között. Persze mondhatnánk, hogy sosem volt egy percig sem felhőtlen az öröm, a bizonytalanság folyamatosan ott lappangott a kapcsolatban, hiszen Summer sosem volt teljesen biztos benne, hogy Tom az igazi, addig a fiúnak egy idő után kevés lett ez a „barátság extrákkal”, és megpróbálta valahogyan „felcímkézni” a kapcsolatukat.

A valóság természetesen mindig keresztülhúzza a számításainkat, ahogyan arra az emlékezetes tetőtéri, osztott képernyős jelenetsor is rávilágít. Sok romantikus filmmel ellentétben az 500 nap nyár nemcsak a kapcsolat hullámvölgyeit mutatja be realista, hétköznapi tálalásban, de a szakítás utáni résszel is behatóan foglalkozik.

De mi is történik a kapcsolat szomorú lezárása után? Karakterfejlődés! Ki hitte volna, ugye?? 

Főhőseink ugyanis ahelyett hogy hosszas letargiába, szenvedésbe süllyednének, megpróbálnak tanulni a történtekből és egymástól. Tom rájön végre, hogy a boldogságát nem várhatja egy külső személytől, ezért tovább kell lépnie, minden energiáját a karrierje építésébe kelli fordítania.

Summer pedig, aki sosem akart senki nője sem lenni, aki a függetlenségi vágya mögé rejtette belső őrlődéseit, bizonytalanságait, végre megtalálja azt az embert, aki mellett végre lehorgonyozhat. A sors iróniája, hogy nem véletlenül sodorta őket az élet egy irodába. De amíg Tom számára Summer jelentette az első, igaz szerelmet, addig a lány számára Tom csak egy könnyed kaland volt, amin viszonylag hamar túllépett. Mégis tudatott mindkettejük annyit tanulni a történtekből, hogy más emberekként, tapasztalatokkal felvértezve vágjanak bele a tényleges felnőtt életbe.

Cikkem zárásaként kitérnék a szereposztásra, hiszen a két színész közti kémia nélkül korántsem működött volna ilyen jól a film. Joseph Gordon-Levitt már itt, az Eredet és a Sötét lovag előtt megcsillantotta tehetségét, hiszen laza természetességgel, a „kisújából” rázza ki a kicsit félszeg, de szerethető főhős szerepét. Zooey Deschanel pedig tökéletes választás volt Gordon mellé. Nemcsak hogy tökéletesen hozza a bájos, de mégis talpraesett lány szerepét, de képes ügyes karakterábrázolással felvázolni nekünk Summer vívódó belső világát, eltitkolt, rejtegetett énjét.

Összefoglalva : az 500 nap nyár többszörösen is egy mestermű. Nemcsak a remekül ábrázolt karakterei, a zseniális cselekményvezetése teszik naggyá, hanem az a tény, hogy képes úgy mesélni a párkapcsolatokról, a szerelemről, hogy közben nem ragad le az eldobható Valentin napi képeslapok és az egynyári popslágerek szintjén.  Mindenkinek ajánlott, aki volt már szerelmes életében, vagy akinek az érzéseit nem viszonozták.

Utóbbiaknak csak azt tudom ajánlani, ne keseregjenek azon, hogy a nem „megfelelő” emberbe szerettek bele, inkább becsüljék meg azt a kis boldogságot, amiben részük volt. Tanuljunk a hibáinkból, a csalódásainkból, hogy egy boldogabb emberként, a tapasztalatainkból gazdagodva léphessünk tovább.

Sosem tudhatjuk, mit hoz a holnap. Valaminek a vége, legyen az egy évszak, vagy egy kapcsolat, valaminek a kezdete is. (Nyár után jön az Ősz..) A lehetőségeink mindig adottak, kérdés, hogy nyitott szemmel járunk-e, hogy észre is vegyük őket.